Banka Lívia az elismeréseket a Marsha Norman: Jóccakát mama! c. előadásában Thelma szerepének megformálásáért érdemelte ki. A darabot László Sándor rendezte a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Így vélekedett a szerepéről: „Néha a dolgok akaratunk ellenére is, csak úgy megtörténnek. Ha életünk egyik-másik szakaszát visszapörgethetnénk, mint egy filmet, vajon ugyanazokat a hibákat követnénk el? Ne féljünk most kimondani vagy elhallgatni, még ma megtenni vagy elmenni, szorosan megölelni vagy sírva visszahívni, mert lehet, hogy holnap már késő lesz.”
Banka Lívia Csókán született 1961-ben. Az Újvidéki Művészeti Akadémián 1985-ben diplomázott. A főiskola befejezése után az Újvidéki Rádió drámai társulatához szerződött. Ennek feloszlatása után került az Újvidéki Színházhoz 1993-ban, melynek azóta is tagja.
A színésznőt hivatásáról, munkájának és mindennapi életének kapcsolódási pontjairól kérdeztük. 

* A főiskola befejezése után az Újvidéki Rádiónál helyezkedett el, és a Színházhoz csak ennek feloszlatását követően szerződött. A kettő kétségkívül rokonműfaj, mégis egészen más és más. Egyrészt azért, mert az első esetében a hangja az egyedüli kommunikációs eszköze, másrészt azért, mert a rádiónál nincs interakció a közönséggel. Az Ön számára melyik a nehezebb, melyik a szerethetőbb?
— A rádiózás nehezebb, mert az embernek csak a hangja van, és könnyebb, mert csak a hangja van. Nehezebb, mert mindent hanggal kell eljátszani. Nem segít a gesztus, a díszlet, a kosztüm vagy a smink. Könnyebb, mert semmi másra nem kell odafigyelni, csak a hangra. A rádiózás kiszélesíti az ember hangszínskáláját. Személy szerint a főiskolán ennek több időt szentelnék. Van még egy előnye a rádiónak: az ember bármit eljátszhat. Így játszhattam el én is Opheliát, mely szerepet színpadon valószínűleg soha nem játszhattam volna el. Ami viszont a Színház mellett szól, az a közönség.

* Szakmája folyamatos megújulást, nyitottságot, érzékenységet kíván az embertől. Miből merít energiát ahhoz, hogy ezeknek az elvárásoknak nap mint nap megfeleljen?
— Minden hivatás folyamatos megújulást, tanulást és nyitottságot kíván az embertől. Különben csak taposómalom lesz. Egyszerű munka. Számomra minden új előadás kihívás, egy új próbatétel. Sok helyről meríthetünk ehhez energiát. Önmagunkból, kollégákból, a családunkból, a hitünkből, hogy valami olyat alkossunk, amivel másoknak is örömet szerzünk.

* László Sándor, a Jóccakát, mama! rendezője nyilatkozta a darabról, hogy lírai is, drámai is, de mindenekelőtt nagyon emberi. Könnyű vagy nehéz feladat volt megtalálni azt a személyes kapcsolatot Thelmával, mely által hitelessé válik az alakítás?
— Az olvasópróbák alatt kiderül, mik is az elvárások egy figurával kapcsolatban. Meg az is, hogy milyennek írja le a szerző, milyennek szeretné látni a rendező, és milyennek látom én magam. Ebből az anyagból gyúrunk egy embert, s a próbák folyamán már csak az a dolgom, hogy életet leheljek belé. Ez a vajúdás, míg megszületik egy élő, eleven figura, egyszer sokáig, máskor rövid ideig tart. Ebben az esetben elég gyorsan egymásra találtunk Thelma és én.

* Az előadás nem titkolt célja, hogy megnyomja azt a láthatatlan kapcsológombot a nézőben, melynek hatására az általános közönyt és érdektelenséget a másik iránti őszinte érdeklődés váltja fel. Önben fogalmazott-e meg kérdéseket, és adott-e rájuk választ a darab?
— Óhatatlanul felteszi az ember magának a kérdést: vajon szülőként elkövettem-e mindent, jól csináltam-e a dolgom? Vajon csak beszélgetek, vagy meg is hallom, amit a másik mond? Az intő jeleket észreveszem-e? Az előadás után azonban nagyon sokan úgy érezzük, van mit javítani egy kapcsolaton, tanulhatunk még valamit, adhatunk még többet, főleg megértést és szeretetet, hogy soha ne legyen túl késő.

* Korábban, hogy az Ön szavaival éljek, elkerülték a díjak, most pedig egyszerre kettőt is kapott, a színművészeti hallgatóktól a 10-es díjat, a szakmai zsűritől pedig a Pataki-gyűrű Díjat. Mit adott Önnek ez a két elismerés?
— Egy zsibbasztó 24 órás mosolyt az arcomra. Energiát a további munkához. Egy kis megnyugvást, hogy talán mégiscsak jól csinálom. Melengető érzést, hogy megbecsülnek és szeretnek. Egy pici önbizalmat.

* A díjátadó után úgy nyilatkozott, hogy egy színész mindig a legtöbbet próbálja kihozni magából, és ha ez sikerül, akkor az már önmagában is boldoggá teszi. Ön boldognak érzi magát?
— Most igen.