Szikicsen, Szeghegyen, vagy a lakosai által Lovćenacnak nevezett településen 1944 előtt Duna menti svábok éltek. A falu többségében ártatlan lakosait a II. világháború végén elüldözték, kitelepítették, illetve elmenekültek. Németországban viszont még ma is élnek olyanok, akiknek  ártatlan gyermekként kellett elhagyniuk szülőföldjüket. Az emlékszobában — egy magánkezdeményezésnek köszönhetően — a Németországból visszahozott tárgyak láthatóak, melyeket egykor Vajdaságból vittek magukkal a menekülő vagy kitelepülő svábok.

A Duna menti svábok Ulm környékéről 1786-ban települtek a ma többségében montenegróiak által lakott faluba. Annak idején a Dunán hajózva ereszkedtek le Vajdaságba. Helga Eisele, a Duna Menti Svábok Egyesülete Sekitsch — Feketitsch tagozatának elnöke a tárlat megnyitóján elmondta, hogy édesapja és nagyapja is az egykori Sekitschen látta meg a napvilágot. Helga asszony emlékezetében élénken él, amikor gyermekkorában a szülei Németországban folyton arról beszéltek, milyen volt az élet Sekitschen, illetve hogy álmaikban gyakran hazatérnek, visszaálmodják magukat erre a vajdasági településre. Az idő elszállt, így ők maguk sajnos már nem térhettek haza. Ezeket a tárgyakat viszont most visszahozták, hogy akik a faluba látogatnak, megnézhessék a belőlük összeállított tárlatot. Helga Eisele azt is elmondta, hogy 2006-ban járt először Szeghegyen. Megtalálta szülei egykori házát — mely ma is áll —, de mivel azt nem sikerült megvásárolnia, egy másik ingatlant vett meg, melyben berendezték az emlékszobát. A montenegróiakat a II. világháború után telepítették a svábok helyére, ekkor a falut Lovćenacra keresztelték. Többségük az elmenekült, elüldözött vagy kitelepített svábok házába költözött be.

Dr. Ózer Ágnes történész is jelen volt az emlékszoba átadásán. A Vajdasági Múzeum igazgatója elmondta, hogy Helga Eisele asszony kereste meg a tárlat létrehozásának ötletével, partnerként a Duna Menti Svábok Központi Múzeumát ajánlotta. Ezzel az intézménnyel a Vajdasági Múzeum már korábban is együttműködött, még 2008-ra datálható a munkakapcsolat kezdete, úgyhogy gyorsan közös nevezőre találtak ennek a projektumnak a megvalósítása ügyében is. A megnyitón beszédet mondott Christian Glass, a Duna Menti Svábok Központi Múzeumának igazgatója is, aki európai mikroprojektumnak nevezte az emlékszoba létrehozását. Abbéli reményének adott hangot, hogy a tárlat hozzájárulhat a népek és a kultúrák egymáshoz való közeledéséhez.

Iris Mann, Ulm városának kulturális kérdésekkel megbízott polgármestere szerint a kiállítás azt az üzenetet is közvetíti, hogy az Ulm környékéről, valamint más német és francia területekről származó emberek évszázadokon át éltek másokkal békében és egyetértésben, illetve azt is bemutatja, hogy az emberek hogyan élték egyszerű, hétköznapi életüket itt, egy multikulturális környezetben.

A szeghegyi emlékszobáról Leni Perenčević, az ulmi Duna Menti Svábok Központi Múzeumának kurátora elmondta, hogy a kiállított tárgyak egy németországi emlékházból származnak. A tárlat azért érdekes, mert a Duna menti svábok a háború után csak néhány dolgot tudtak magukkal vinni. Németországban aztán ezeket a szülőföldről megmentett tárgyakat emlékházakban őrizték. Az innen származó emberek azóta megöregedtek, és ma már nincs, aki gondoskodjon az emlékházakról. A herbrechtingeni emlékházat bezárták, az ottani tárgyak kerültek most ide. Különleges helyzet, hogy az emberek éveken át őrizték ezeket a dolgokat, sok emlékük fűződött hozzájuk, most pedig a tárgyak visszakerültek az egykori szülőföldre, mondta Perenčević.

Marko Rovčanin, Kishegyes község elnöke a község és Szeghegy település szempontjából is jelentős eseménynek nevezte az emlékszoba megnyitását, amit láthatóan egy aprólékos, kitartó munka előzött meg. A községi elnök a kölcsönös megbecsülés, a tisztelet és a megbékélés gesztusának nevezte az állandó kiállítás létrehozását, melynek a reményei szerint a jövőben fontos szerepe lesz a település idegenforgalmi vonzerejének erősítésében is. Egyúttal hangsúlyozta dr. Hartmann humanizmusát is, aki a faluban maradva a háború utáni időkben gyógyította a telepesek gyermekeit. Leszármazottjai, a Hartmann testvérek érdemeit is megemlítette, ők voltak ugyanis azok, akik elsőként léptek kapcsolatba a falu jelenlegi lakosaival.