Napjainkban az már nagy sikernek számít, ha egy színdarabot harmincszor ismételnek meg. A Kiskabos idejében háromszáz repríz előtt sosem „temettek” előadást. Molnár Ferenc Doktor úr című remekének zenés változatát például kilencszáz alkalommal játszotta Kazallal. A kis vörös a közönség kedvence maradt haláláig — annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek végén a Vidám Színpad új vezetősége gátat akart vetni boldogulásának. Ezért, hogy elejét vegye a megaláztatásnak, még nyugdíjba vonulása előtt hátat fordított szeretett intézményének, és elment. Nagyapám, Agárdi Gyula személyében barátot tisztelhetett, és apámmal együtt egy szép napot tölthettek el a művész úrral balatoni nyaralójában. Köszönetképpen azért a szeretetért, amelyet Laci bácsi a szabadkai fellépései során kapott. 

Kabos László Krausz Lászlóként látta meg a napvilágot Sárváron 1923-ban. Itt fejezte be az általános és a polgári iskolát is. Gimnazista évei alatt előfordult, hogy tanárai zsidó származása miatt megkülönböztették és megsértették méltóságát. Számtanprofesszora egyszer azt mondta: „Krauszkám, a maga kobakja olyan vörös, hogyha kilép az utcára, akkor félreverik a harangokat.” A harmincas évek közepén nagybátyjának köszönhetően a budapesti Kertészképző Intézetben tanulhatott. A negyvenes évek elején — a felforrósodott közhangulat miatt — kénytelen volt földmunkásként dolgozni, mivel úgy értesült, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó zsidókat nem deportálják. 1943-ban mégis Mauthausenbe hurcolták. Előfordult, hogy sorstársaival együtt őt is erőltetett menetbe kényszerítették, és aki útközben az éhségtől meg a kimerültségtől összerogyott, azt egyszerűen tarkón lőtték. Egy részeg náci tiszt kegyetlenkedésének Kabos megannyi jó barátja esett áldozatul. Ő csak a szerencsének köszönheti a megmenekülését: a golyó kicsivel a feje fölött suhant el. Életének legsötétebb időszaka volt ez, de a pokol bugyraiban is hű maradt önmagához: mindenkori hangulatfelelősként ő tartotta a többiekben a lelket. A táborban az SS-tisztek aztán közrefogták, mondja el, min nevetnek a társai, azt hitték ugyanis, hogy őket tette gúny tárgyává. Kabos a kérdéseikre elcsukló hangon felelte: „Rajtam röhögnek.” Másfél évi lágerben töltött idő és megannyi megpróbáltatás után 1944 tájékán visszakerült Pestre.

A negyvenes évek közepén a bátyja és az édesanyja Amerikába emigrált. Őt is hívták, de nem tartott velük: „Én itthon maradok, mert színész akarok lenni, és nem tudok angolul. Adok magamnak öt évet, ha addig nem futok be, akkor megyek utánatok.” Szerencsére befutott. A kezdet nem volt könnyű: pályája elején Koós néven tömbházak belső udvarán haknizott. A Nemzeti Színház neves rendezőjének, Bálint Lajosnak az indítványára azonban felvette a Kabos nevet. Sokan a szemére vetették, hogy éppen ezt választotta. Őt azonban egy cseppet sem zavarta, hogy előtte már volt egy hírneves Kabos a szakmában, hiszen oldalági rokonság fűzte legendás elődjéhez. Színművészeti Főiskolát nem végzett, de 1946-ban szakszervezeti vizsga révén megkapta a „működési”, azaz fellépői engedélyt. Sosem tagadta, hogy fiatalkorában néhányszor spiccesen lépett a színpadra. Ilyenkor ha csak egy mód volt is rá, a közönségnek háttal játszott, nehogy észrevegyék mámoros állapotát. Ezt azonban — amint hangoztatta — idővel „kinövi” az ember. A kora reggeli próbákat ki nem állhatta. Minden alkalommal tízre kellett ott lennie, ő azonban délnél előbb „használhatatlan” volt. Történt egyszer, hogy reggel fél kilencre hívták olvasópróbára. Aznap már fél nyolckor felébredt, belenézett a tükörbe, majd miután megállapította, hogy olyan vörösek a szemei, mint egy angóranyúlé, visszadőlt, mondván: „Egy nyúlnak nincs próbája”. A magyar mozi aranykorában a vásznon is feltűnt. A kor legszórakoztatóbb filmjét, a főszereplésével készült Veréb is madár címűt, azóta is minden év szilveszterestéjén műsorra tűzi a Duna Televízió.

Kabos László úgy tartotta, hogy a komédiás azért van, hogy a közönség jól érezze magát. Legtöbbször maga is olyan jól szórakozott, hogy belenevetett a poén kellős közepébe. Noha azt mondják, hogy színművésznél ez nem épp előnyös, neki még ez is jól állt. Élete derekán bosszantotta, hogy a televíziós szerkesztők közül néhány „gazember” archív anyagokat is letöröltetett, mondván: „Ez nem a mi színvonalunk”. Csak remélni tudom, kedves Olvasók, hogy önök sosem feledik el a Kiskabost, a színészóriást. Még akkor sem, ha majd a szerkesztéspolitika okán divatjamúlt lesz újra adásba tenni a valamikori Pesti Kabaré fénykorának valódi gyöngyszemeit.