Főleg tavasztól őszig lehetett igazán megfigyelni a ritmusát, amikor esténként éledni kezdett a korzó, a majomplacc, és sorakozni kellett a „nyomkodós” fagyiért a Pelivan cukrászdánál... Aztán hogy, hogy nem (azt hiszem, a háborús migráció és a lakosság addigi nemzeti összetételének megbomlása következtében) a sétálóutca „meghalt”, új arculatát a gombamód szaporodó kis kávézók, pizzériák, sörbárok határozták meg. Mintha csak Belgrádban, a Mihajlo kenéz utcát róttam volna... Megjelent a kalapos gitáros, a nyekergő hegedűs is, a luxusbutikok...

Azóta már rájöttem, minden településnek van egy „fő ütőere”: egy kocsma, egy sétány, egy játszótér, egy hársfa alatti pad, egy cukrászda... ahová, ha leül az ember, pontosan megérzi, hogyan ver a falu vagy a kisváros szíve. Ahol pontosan kitapintható a pulzusa.

A nyári kánikulát különben utálom, de ezt a májustól októberig tartó különös vibrálást a levegőben nagyon szeretem. Akármilyen forróság van is, Szabadkán járva például semmi kincsért sem mulasztanám el, hogy leüljek egy fél órára a kedvenc cukrászdámban. Nemcsak azért, mert a lakásunk ablaka pontosan oda néz — és kéretlenül is ingert érez az ember, hogy megkóstolja a finom jégkrémeket —, hanem, mint mondtam, számomra itt van az az „energiamező”, ahol gyorsan feltöltődöm.

A déli punnyadásban nem volt telt ház: néhány aktatáskás üzletember szürcsölgette a kávéját, és néhány nagymama a jeges limonádéját. Pár anyuka fagylaltozott a gyermekével, az egyik asztalnál meg barátnők cseverésztek gyümölcskrémet eszegetve. Eredetileg bennünket is a hideg jégkrémgombócok vonzottak, aztán azonban megszomjaztunk, és üdítőt is kértünk. A fagylaltot pillanatok alatt felszolgálták, ízléses kelyhekben ugyan — de szalvéta nélkül. A frissítő limonádéra pedig várnunk kellett. „Elnézést kérek, de elfogyott a poharunk!” — jött oda pár perc múlva a jóképű felszolgáló srác. „De ha megelégednek kisebb poharakkal is...” Nagyokat pislogtunk, épp hogy csak visszatartva kirobbanni készülő vihogásunkat. Érthetetlen. S mi van akkor, ha telt ház van? Otthonról kell poharat hozni? Kisvártatva meg is jelent a fiatalember két, különféle formájú és méretű pohárral, benne az áhított itóka. A mellettünk ülő pocakos roma „üzletember” a mobilján hangoskodott épp valakivel valamiféle útlevélügyben. A másik oldalunkon egy édesanya huppant le a fonott kerti székbe a hőségtől pihegő lányával. A fagylalt ott is gyorsan megérkezett, de a hölgy egy pohár vizet is kért mellé. „Tessék!” — nyújtotta oda máris a vízzel telt poharat a találékony felszolgáló. A másik asztalon otthagyott poharat passzolta ugyanis csak át a megrökönyödött asszonynak, de olyan természetes könnyedséggel, hogy szinte mindannyian, akik ezt a mozdulatot láttuk, egyszerre nevettünk fel. A srác pedig perdült egyet, és folytatta a munkáját. Persze, az asszony nem hagyta annyiban. Mikor újra felbukkant a fiú, megkérdezte: „És kié ez a víz?” „Hát a magáé! Nem látta, hogy most tettem ide az asztalra?” Ekkor már az asszony is csak legyintett egyet. „Jól van” — és hozzá sem nyúlt a pohárhoz.

Volt még némi fennakadás a lány kívánságának teljesítése körül, de nem vártuk ki a történet végét, fizettünk, és felkeltünk.

Ezúttal nem hagytunk borravalót az asztalon.