Többségük még kiskorú! Belgrádban már évek óta működik egy civil szervezet, a Menedékhely, melyet egyetemista aktivisták működtetnek, némi közösségi anyagi támogatásból. De vajon mi a sorsa azoknak, akik olyan helyen élnek, ahol ilyen menedékhely nem létezik? Erről beszélgettem egy csoport kószáló tizenévessel, akit a „törzsfőnök” tart össze.

— Hát, vagyunk jó néhányan, főleg olyanok, akik családi elhelyezésen vannak, és olyanok is akadnak, akiknek szülei is vannak, de ők is szívesen csatangolnak velünk — kezdi megfontoltan a beszélgetést a tizenhét éves „törzsfőnök”, aki a csoporttal közösen határozta meg a beszélgetés színhelyét egy egykori erdő helyén, a temető és a nemzetközi út között, mondván: ott legalább le tudunk ülni a kivágott fák csonkjára, és senki sem zavar bennünket. — A csoport tagjainak nagy része szívesen fogadta a beszélgetés ötletét, ám sokan arra voltak kíváncsiak, miért érdekeljük magát, hiszen nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak a többi korunkbelinél. Talán egy kicsit elveszettebbek, de azért csoportosultunk, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Ez a mi csoportunk tíz-tizenöt tagból áll, a létszámunk gyakran változik, mert ha a család, ahol a csoport tagja elhelyezésen van, bejelenti, hogy eltűnt a védence, akkor az a fiatal egy ideig nem jöhet hozzánk a szigorúbb felügyelet miatt. Mindannyiunk élete más, a közös csak annyi, hogy egyikünkről sem gondoskodik senki szívvel, sőt, némelyekről még szigorral sem, mert nincs olyan család, amely szívesen vállalna egy „problematikus” gyereket.

A „törzsfőnök” titulust inkább a felnőttek ragasztották rám, mert én vagyok a legidősebb és a „legrendezettebb” körülmények között élő tag. Ez annyiból áll, hogy rólam a szülőanyám gondoskodik. Viszont hozzá is a szociális gondozó által kerültem, mert amikor végighallgatta a tanfolyamot, hogyan kell gondoskodni a befogadott gyerekről, azonnal engem kért. Csak jóval később derült ki, hogy valójában ő az igazi anyám. De azt, hogy miért akart rólam gondoskodni, még ma sem tudom, mert azonkívül, hogy anyának szólítom, semmilyen bensőséges kapcsolat nincs közöttünk, mert egyikünk sem igényli azt. Rajtam kívül még három fiúnak és egy tizenkét éves kislánynak élnek a szülei, viszont a család az alkohol vagy az erőszak miatt sosem volt igazi otthona egyiküknek sem. A többiek rendszerint a befogadó szülőktől lógnak meg napközben, este azonban visszamennek, mert nincs hol aludniuk. Csak ketten járnak közülünk iskolába, a többieket időnként én tanítom írni meg olvasni, mert én rendesen befejeztem a hat osztályt, amennyi itt, a faluban van. Arra nagyon vigyázok, hogy senki se lopjon — előre megbeszéltük, mihez tartjuk magunkat, és aki ezeket a szabályokat nem tartja tiszteletben, az nem lehet a csoport tagja. Időnként, ha közülünk valakinek szüksége van valamire, elmegyünk dolgozni: szenet vagy fát hordunk be, időseknek bevásárolunk, jószágot őrzünk. Nagyon ügyelünk rá, hogy ne legyünk szálka a rendőrség szemében, hiszen akkor olyasmit is a számlánkra írnának, amit nem mi követtünk el.

Hogy hogyan képzeljük el a jövőnket, a felnőttéletet? Hát, ezen még nem nagyon gondolkodtunk, megtesszük majd akkor, ha eljön az ideje. Nekünk az a legnagyobb bánatunk, hogy senkinek sem vagyunk fontosak, talán azért is jött létre a csoport, mert azon belül mindannyian egyformák vagyunk. És ha a Tibinek szüksége van valamire, akkor az mindannyiunk ügye lesz. És meg is oldjuk, ahogy bírjuk, ahogy tudjuk. Ha nagykorúak leszünk, talán külföldre megyünk dolgozni. Mert elhatároztuk, hogy valamennyien családot alapítunk, jó szülők leszünk, és a gyerekeinkre majd nagyon vigyázunk. Persze vannak vágyaink, álmaink, ám noha még gyerekek vagyunk, azt is tudjuk, hogy sok minden nem valósul majd meg.

Hogy bánt-e bennünket valaki? Hát, igazából nem, mert éjjel majdnem mindannyian az otthonnak nevezett helyen húzzuk meg magunkat. Az önálló életünk reggeltől késő estig tart, és ez idő alatt igyekszünk jó gyerekek lenni. Szeretném, ha egyszer olyankor látna bennünket, amikor már kezd sötétedni, mert az ember ilyenkor jobban megnyílik, ilyenkor lehet őszintén panaszkodni, teljes szívvel álmodozni. Talán azért, mert a sötétségben kevésbé látszanak az akadályok. Ne gondolja, hogy nekünk nincsenek szép pillanataink. Mi is tudunk örülni, sírni, egymásnak segíteni, talán még őszintébben is, mint azok, akiknek rendezett családi életük van.

(A beszélgetés alatt a csoport jelen levő négy tagja szótlanul hallgatta a „törzsfőnököt”. Időnként, akár a vének tanácsának tagjai, halálos komolysággal bólintottak egy-egy kimondott szóra.)

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com