A legkisebb királylány és a só meséje jutott eszembe a szerbiai labdarúgó-Szuperliga július 31-ei rajtján. A mesében a végtelenül hiú király magához hívatta három leányát, és megkérte őket, mondják el, mihez tudják hasonlítani az iránta érzett szeretetet. A két idősebb leány véleményével elégedett volt a hiú uralkodó, a legkisebb leányéval viszont nem, mivel azt mondta, ő úgy szereti édesapját, mint az emberek a sót. A király erre dühös lett, és többé nem törődött a legkisebb lányával, megfeledkezve arról, hogy a só a táplálkozás fontos eleme, hiszen só nélkül az ételek íztelenek, ehetetlenek…
Hasonló hiányérzet kerített hatalmába bennünket, sportújságírókat, amikor július utolsó hétvégéjén elkezdődtek a várva várt hazai labdarúgó-Szuperliga küzdelmei, és helyet foglaltunk a zentai stadion lelátóin. A pályán hatalmas harcot vívott egymással a TSC és a Vojvodina gárdája, a játékosok hősiesen küzdöttek a nyári kánikulában, szép megoldásokban sem volt hiány, mégis úgy éreztük, ez nem az, amihez hozzászoktunk, valami hiányzik, ami ünneppé varázsol minden egyes futballmeccset, sporteseményt. Az országos válságtörzs határozata értelmében a járványhelyzetre való tekintettel a sporteseményeket még mindig közönség nélkül kell megrendezni, aminek jogosságával nem vitatkozhatunk, viszont felvetődik a kérdés: egyáltalán van-e bármilyen értelme üresen kongó stadionokban és csarnokokban játszani, ahol a hangulat a nullával egyenlő?
A hazai foci iránti érdeklődést mi sem mutatja jobban, mint hogy a tilalom ellenére a focikedvelők valahogy, kisebb-nagyobb sikerrel, feltalálják magukat. A magyarkanizsai női labdarúgóklub első hazai szuperligás mérkőzésén nem volt szerencséje annak a hetven év körüli bácsinak, aki könnyekkel a szemében hagyta el a lelátót, miután az előírásokhoz szigorúan ragaszkodó biztonsági őr kiszúrta a hivatalos személyek közül, és távozásra kérte. Annál szerencsésebbnek mondhatták magukat azok a bácsfeketehegyi nézők, mintegy negyven-ötvenen, akik a Jadran és a kishegyesi Egység összecsapását, a fotók tanúsága szerint, a betonfal kerítés tetejéről tekintették meg. Dacolva a kerítésről való leesésnek, valamint az egymás közötti előírt távolság be nem tartásának a veszélyével.
A fenti kérdésre visszatérve, véleményem szerint az égvilágon semmi, hiszen ahogy a színészek sem szívesen játszanak üres nézőtér előtt, úgy a sportolók is megérzik a tizenkettedik játékos hiányát, a közönség pedig különféle veszélyhelyzeteknek teszi ki magát csak azért, hogy láthassa kedvencei produkcióját. Igaz, hogy a bajnokságok megkezdődtek, a labda útnak indult, de „szakácsaink” egyelőre egyesre vizsgáztak, mivel az elénk tett fogásnak egyelőre semmi íze, a sava-borsa még hiányzik belőle.
(Szalai Attila rajza)
