Közeledik október 6-a, és eszembe jutott, hogy régen — ha nem is szó szerint bakancslistát készítettem, de — voltak dolgok, melyek már húszéves koromban fent voltak egy képzeletbeli jegyzéken, helyek, melyeket mindenképp szerettem volna megnézni. Habár most, hogy ezt így leírom, ez meg is felel egy bakancslistának. Csak nem annak hívtam, mert abban az időben nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi, főleg, hogy az enyém más volt. Igaz, szerepeltek rajta megszokott tételek is, mint eljutni a Sziget Fesztiválra vagy Amerikába, de itt soha nem a tengerparti városokban szerettem volna süttetni a hasam, inkább északabbra menni, érezni az igazi hideget. Ott valóban más, az a hideg fáj. Valahogy az ember csontjáig hatol. Nem is csoda, hogy ha már nulla fok fölé emelkedik a hőmérséklet, az ottaniak, mintha tavasz volna, rövidnadrágban járnak.
Három pontra térnék ki, három olyan hely volt ugyanis, amelyet mindenképp szerettem volna megnézni, mely szorosan kapcsolódott a magyarságomhoz. Az első, hogy 1920. június 4-e századik évfordulóján szerettem volna ott lenni Párizsban a versailles-i kastélynál. Elég sok ötletem volt, hogy mit csinálhatnék ott, de az biztos, hogy egyikért sem kaptam volna dicséretet. Szerencsémre a világjárvány megakadályozott ebben. A másik az 1956-os megemlékezés Pesten. A kilométereken át húzódó fáklyás menet olyan érzést nyújt, amilyet meg sem próbálok leírni, de teljesen feltölti az ember nemzeti öntudatát. Az első alkalom után a következő években hacsak tehettem, ott voltam. És a harmadik. A társaságban állandó vita volt, hogy koccintunk-e sörrel, vagy sem. Számomra az is egyfajta emlékezés/tiszteletadás volt, hogy nem koccintottam sörrel. NEM és kész. Mert magyar ember sörrel nem koccint, nincs semmilyen kivétel, feltétel, légből kapott kibúvó, hogy emberrel koccintunk, vagy hogy elmúlt a 150 év. Olyan sokszor merült fel ez a téma, hogy felkerült a nem létező listámra, hogy eljussak Aradra a vértanúk emlékművéhez, fejet hajtani előttük. Ez a hely, az ’56-os megemlékezéssel ellentétben, inkább elszomorított. Sikerült megoldaniuk a románoknak, hogy ott van az emlékmű, nem rombolták le, ezért nem is lehet megszólni őket, viszont lelátónak használják, hiszen a focipálya mellett van, és innen az egész pályára rá lehet látni.
Október 6-a nemzeti gyásznap. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon ezen a napon végezték ki a 13 hős honvédtisztet, vértanút. Ám nem csak őket, volt, akit előbb, volt, akit később, a bosszúhadjárat elszenvedői jóval többen voltak. Emlékezzünk hőseinkre!
