Rendíthetetlen és kétségbeejtő az az állapot, amely most gyónni kényszerít. Olyan, mint egy véget nem érő fogfájás, amit megszokni nem lehet, csak elszenvedni. Csakhogy ez nem testi fájdalom ám, hanem lelki, és kezdek ráébredni, hogy magam vagyok az oka. Úgy érdemeltem ki, ahogy bűnös a büntetését. Vagyis rászolgáltam rendesen. Hogy mivel, azt sokan sokféleképpen magyarázzák, amiből az derül ki, hogy egész életemmel. Gyenge voltam, hagytam magam befolyásolni, saját hiúságom által elcsábítani. Becsvágyam, fene nagy önbizalmam egyszerre csak izgága tetszelgéssé torzult. A kíváncsi keresést hebehurgya rátalálások váltották fel, a remegő kézzel megformált igazságokat erőszakos téziskeresések. Téged elveszítettelek, s hogy meztelen hitemet nem, az csupán maradék önérzetemnek köszönhető.
Valami rosszul megírt színdarab szereplőjeként létezem azóta a világban, s e darabot mintha csak magam írtam volna. Azóta is képtelen vagyok csendben maradni, s szelíden viselni állapotomat. Ellenkezőleg, hogy tompítsam robbanásra kész szenvedélyemet, tessék, ezúton is hangos szóval kísértem meg azt, akivé általam lettél. Így próbálok menekülni a belém szorult fájdalom poklától. Mert hidd el, könnyű azoknak, akik képesek szavakba önteni gyarlóságaikat, s filléres őszinteségként világgá kürtölni azokat, miközben mély alkotói habitusról tesznek tanúbizonyságot!
Nos, az utóbbi időben én is ilyesmivel próbálkozom, mivel - sokan mondták - verbális készségem nem elhanyagolható. Ma, ha tükörbe néznék, homlokom ragyogásától az arcomat se látnám. Ezért nem is nézek tükörbe, vagy ha mégis, csak azért teszem, hogy egy felvillanás erejéig meggyőződjek róla: maga a feketegyémánt-fényű szégyen tekint vissza rám. Nem tudom, hogyan süllyedhettem idáig. Oly észrevétlenül történt, mint egy nyálcsorgatós, ártatlan elalvás. Azóta nappalaim s éjszakáim kölcsönösen rothasztják egymást: józanságom álmaimat mérgezi, részegségem pedig hétköznapjaimat írja át valós rémálommá. A kettő végül is eggyé lesz, megkülönböztethetetlenné válik, s ellepi heteimet, éveimet.
Észrevétlenül jött e kór, s idővel elferdítette egyéniségemet, megváltoztatta kapcsolataimat, az eddig töretlen tiszteletet, amivel környezetem kitüntetett engem.
S számomra ez okozza a legnagyobb szenvedést. Minél jobban szeretném jelét adni annak, hogy a régi vagyok, minél kifejezettebb bennem a lelki kötődés igénye, annál inkább eltorzul minden igyekezet, amint ügyetlenül és sután közelíteni próbálok valakihez. Eltorzul még a legőszintébb szándék is. Barátaim úgy érzik, azért szólítom meg őket, hogy elmondjam, nem is rájuk van igazából szükségem. Ily módon persze nem lehet kapcsolatot teremteni, s az elutasítás minden alkalommal teljes. Ezek azok a pillanatok, amikor egész lényem ördögivé válik. A kiábrándulás, a beszennyezett igyekezet s a visszalökött érzelem együttesen fordulnak ellenem, én pedig védekezni kényszerülök. Nincs ennél lealacsonyítóbb, kilátástalanabb harc. A küzdelem nem a győzelemért, hanem a sötét erők által előrelátott kudarcért folyik, miközben lebénulva tapasztalom, hogy majd szétfeszít az önutálat, míg a bennem lakozó érző ember pillanatról pillanatra tűnik el.
Az a legszörnyűbb, hogy mindez nem tulajdonítható még egy klasszikus megszállottságnak sem, amit régebben ördögűzéssel próbáltak orvosolni. Valójában ez az állapot semminek sem tulajdonítható, hisz mindennél alacsonyabb szinten létezik mint lelki métely. Észrevétlen, de korántsem vétlen kór ez, mely a maga köztes mivoltában a legundokabbak egyike. Egyetlen orvosi szakkönyv sem foglalkozik vele, a lélekgyógyászat már rég letett arról, hogy olyan nyavalya után kutasson, amely valahol, a többi betegség között húzódik meg, s úgy élősködik ott, mint lényegi kapocs, mint valami ,,összbetegség", amelyben minden eddig ismert tünet együttesen rombol. E kór - amint az majd egyszer kiderül, s amit én már tudok - én magam vagyok. Az a fajta személyiség, aki egy útkereszteződés közepén áll, szétnéz, azután nem indul semerre, mert azt hiszi, ott a legjobb neki, ahová tették, ahol éppen van, egy útkereszteződésben, hisz onnan akármerre indulhatna, de ha elindulna, akkor elveszítené azt a rálátást, amely a négy égtájat egyszerre hozza elébe. Igen, egy sajátos és rendíthetetlen állapot ez, a rálátás és a kimozdíthatatlanság végzetes szorításában, melynek nincs irányultsága, így célja sincs. Mindez nagyon gyorsan végez az emberrel, aki akkor már azt sem tudja, hol kezdődött a vég, mitől lett ő olyan, hogy már nem is ,,amilyen", mitől lett csupán egy félelmeibe zsugorított gnóm, túl mélyre ásott akna, elfojtott ásítás. A védekezés, ezzel összhangban, ösztönszerű és hiábavaló: először hamis önbizalom képében, majd az általános közérzet görcsös tagadásaként mutatkozik. Ez azt jelenti, hogy a beteg, betegségét délibábként megélve, egy rossz nap hozadékának titulálja a rajta végbement változásokat. Gyógyszer nincs, mivel maga a betegség is fantomfájdalmakra épül.
Mindazonáltal hiába próbálom általánosítani a kérdést, hiába igyekszem felhígítani jelentőségét, s úgy feltüntetni, mint valami járványt, amely mindenkire egyformán veszélyes; az igazság az, hogy e betegség nagyon is személyre szabott, egyéni nyomorúság. Arcomra festi sápadt színét, testemre keni ragacsos izzadékát, hisz ragad ez a nyomorúság, akár a sárgaföld, csak bőröm helyett zsigereimről nem tudom lekaparni, lassan belepi egész bensőmet, és olyanná válok tőle, mintha a külsőmet hordanám belül, olyanná válok, mintha kifordultam volna önmagamból, s belül már mocskosabb volnék, mint kívül. Mert kívül sokáig véresebb voltam, mint belül valaha is.
Gyógyulásom érdekében - s most ismét hozzád fohászkodnék - jó volna olyan emberekkel találkoznom, akik akkor hallgatnak meg, amikor elhallgatok, amikor megszűnök végre arról beszélni, aki voltam, és beletemetkezem saját irdatlan csöndembe, mint valami hatalmas dunnába, hogy ott nyerjem el méltó büntetésemet, ágyban párnák közt, szégyenben, puha bíborban pihegve az égre lőtt, sunyin virító csillagok alatt. Megtanultam, hogy csak az él túl, aki vagy ami mű, s hogy a vész már régóta nem természeti jelenség, mindegy, földrengés vagy lavina, sortűz vagy akna, minden mű, minden, ami körülvesz bennünket, az egész világ az, hisz mi teremtettük. A vész elhárítása pedig felesleges vesződség egy öröktől fogva megmunkálhatatlan anyaggal, olyannal, amilyen a meséken kívül csak a legvadabb valóságban létezik.
A testem sem igazi már... Csak azért sanyargatom napi túléléssel, hogy megállapítsam, magamnak sem kell. Ennek ellenére a józan ész bölcsességet szomjazik, és saját uralmának igyekszik behódolni. Mily képmutató kettősség is ez! A beteg dülledt szemmel tervezgeti jövőjét, mert vakon hiszi, hogy állapotával kapcsolatban, betegen, csak tévedhetett.
Hát félő, hogy egészségem is halálos, amennyiben az elmúlt idők vér- és lángszínű ifjúkorát látom, s vele kell összehasonlítanom ezt a pasztellszínű mostanit. Koromat, koronámat. De nem, nem a minden terhét könnyedén viselő fiatalságot siratom vissza. Csak az elillanó aprócska hiteket, amivel Te ajándékoztál meg engem, amikor tehertétel nélkül elfogadtál, s melyekből mára csak a kételyek szavakba öntött torzói maradtak meg. Ezért, s még sok mindenért haragszom a világra. Még nem döbbentem rá ugyan, hogy nem sértődött kamaszlányként kell járnom-kelnem, inkább úrként viselkednem, aki méltán felháborodhatna saját sorsán, de valami nemes gesztustól vezérelve, ettől mégis eltekint. S itt ismét csak rólad vehetnék példát, elhányt szellem.
Valóban úr volnék? Őseim állítólag azok voltak. De az már nagyon régen volt.