A kapcsolataink alanyai minden életkorban mások. Felnőttkorban már a szerelemben élhetjük meg a kötődés mélyebb szintjét — ez pedig jóval bonyolultabbá válik, ha a távolság is szerepet kap.

A távkapcsolat kialakulásának oka lehet egy korábbi viszony átalakulása munka, tanulmány vagy más miatt, illetve néha az az alapfelállás, hogy a két ember más-más városban, országban él (pl. internetes megismerkedés esetében). Ez a fizikai távolság pedig bizony hatással van a kapcsolatainkra is. Egy tanulmányban a távkapcsolatot a következőképp fogalmazták meg: „Olyan párkapcsolat, amelyben a feleknek a köztük levő földrajzi távolságból adódóan csak ritkán vagy egyáltalán nem nyílik módjuk közvetlen (face to face) kommunikációra, s emiatt a közvetett kommunikációs formákat használják nagyobb gyakorisággal kapcsolatuk ápolásához, fenntartásához. Feltétel az is, hogy a részt vevő felek is úgy határozzák meg kapcsolatukat, mint távkapcsolatot” (Baumgartner—Tomka). Egy olyan kapcsolódási forma ez, amelyben a tagok hosszabb-rövidebb időre fizikailag eltávolodnak egymástól, miközben a kommunikációt használják érintkezési pontként. Az ilyen fizikai távolság az érzelmi közelséget veszélyeztetheti.

Mivel a kötődésnek fontos szerepe van a biztonság és a védelem megtapasztalásában, a szeparáció által testi és lelki változások is beállhatnak — ennek megélése pedig eltérő lehet minden életkorban. Egy csecsemő, kisgyermek számára ez igen jelentős szorongást előidéző tényező, sőt, felnőttkorban a hosszú szeparációs időszak akár rosszabb egészségi állapotot is előidézhet. Azaz a tartós szeparáció minden korban jelentős stresszforrás, mely az egészségünkön is nyomot hagyhat. Másrészt egyes kutatásokban arról írnak, hogy a hosszú ideje távkapcsolatban élő párok magas kapcsolati elégedettségről számoltak be. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a párok tagjai a távkapcsolatot kihívásként és ne stresszforrásként éljék meg (Diamond, 2018). Ehhez az szükséges, hogy keressék egymást, gyakran érintkezésbe lépjenek, aminek része a rendszeres személyes találkozás is.

A technológia ma már több lehetőséget kínál a távkapcsolatok fenntartásához, ám jogosan merül fel a kérdés: működhet-e hosszú távon, ha ritkán adódik lehetőség a fizikai közelség megélésére? A válasz: igen, ha létrejött a kötődés. Mindemellett a digitális kommunikáció sem tudja megakadályozni, hogy a felek lassan ne kezdjék megélni az elsődleges kötődést más, számukra fizikailag elérhető személyekkel. Ez a kockázat akkor csökkenthető, ha azonnali a reakció és a visszacsatolás, vagy audiovizuális kommunikációs eszközöket is használnak az egyszerű szöveges üzenetek helyett/mellett.

A távkapcsolatban élők beszámolói alapján elmondható, hogy a kommunikációt nagymértékben segíti, ha például ugyanazokba a tevékenységekbe fognak egyidejűleg, megosztanak egymást közt online cikkeket, ugyanazokat a filmeket nézik, sőt, még a baráti programokat is egy időre szervezik, hogy amikor az egyik fél kimozdul, akkor a másik is csináljon valamit, és ne egyedül unatkozzon otthon. Ha más időzónákban élnek, vagy ha eltérő műszakban dolgoznak/működnek, akkor a mindennapos beszélgetés sem kötelező, hiszen olykor az egyik fél már fáradt, vagy le kell mondania bizonyos programokról azért, hogy meglegyen a napi kommunikáció — ez pedig akár kapcsolatromboló hatással is lehet. Néha akkor igazán jó beszélni, amikor a másik valóban hiányzik, és van mondanivalójuk egymásnak. Sokat segíthet, ha a partnereknél van a másiktól személyes emléktárgy, esetleg közös élmények emlékei, képek stb., hiszen a szöveges üzenetek kevésbé intimek, egy SMS-ben nem tudjuk fizikailag megérinteni egymást, vagy a testbeszédünkkel megmutatni az érzéseinket. A beszélgetések személyessége fokozható, ha mélyebb tartalmakat osztunk meg egymással, például írunk a legbelsőbb érzéseinkről. Emellett a szöveges üzenetek váltása során gyakran fordulhatnak elő félreértések is: nem érzékeljük a másik mimikáját, hanghordozását, gesztusait. Sokakat ezért inkább a videóüzenetek nyugtatnak meg, melyek a látásra/hallásra egyaránt hatnak.

Egy kapcsolat bizalom nélkül nem működhet — a párkapcsolatokra ez hatványozottan igaz. Amíg egy hagyományosan működő elbírhat némi féltékenységet, addig egy távkapcsolat erre nagyon könnyen rámehet. A személyes találkozásoknál éppen ezért fel tudnak értékelődni az olyan dolgok is, amelyek a nem távkapcsolatban élő párok esetében már bevett rutinnak számítanak. Érdemes tisztázni a kereteket, vagyis azt, hogy mit engedünk meg a másiknak. Jó, ha kialakul egy ritmus, hogy mikor tudnak a felek egymással hosszabban, mélyebben beszélni, milyen formákat követnek (pl.: jóreggelt- és jóéjtüzenetek). Vajon a távkapcsolat átmeneti, vagy beláthatatlan időre szól? Könnyebbség lehet, ha már tudják, mikor találkozhatnak egymással legközelebb. A személyes találkozásra néha nagy nyomás nehezedik, felerősödhet az az érzés, hogy minél több élményt szeretnének pótolni — közben pedig időt kell adni maguknak és a másiknak is, hogy ismét kapcsolódni tudjanak egymáshoz.

Ha a környezet hozzáállása támadó, akkor érdemes olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik támogatnak bennünket. A felek persze sokszor abba is belefáradnak, hogy a másik soha sincs ott, amikor ténylegesen szükség van rá, vagy amikor csak jó volna valahova együtt elmenni. A felmerülő konfliktusokat is nehezebb elsimítani, hiszen nem várhatunk velük a személyes találkozóig. A különléttel kapcsolatos dühöt azért is jó elmondani a másiknak, hogy megérthessük, ő hogyan érez ezzel kapcsolatban. Megnyugtató lehet ilyenkor a gondolatok kölcsönös megosztása. A negatív érzelmek elhallgatása egyenlő a minden rendben hazugsággal. A jó kapcsolathoz szükséges, hogy a felek tudják, ki hol tart éppen emocionálisan. A sablonos beszélgetések viszont megölik a kapcsolatot. Ha a felek egymás nélkül is jól érzik magukat, az még nem hűtlenség! Sokkal könnyebb akkor is, ha vannak tervek az utánra is, hogy újra együtt lehetnek — egyfajta jövőbeli horgonypontok, melyekbe kapaszkodni lehet.

Az intimitás a különlét legsérülékenyebb területe. Hiszen az ölelés, az érintés, a simogatás megsokszorozza a vér oxitocinszintjét, és ezzel biológiai alapot is teremt a kötődéshez. Ezért minél több idő jut egymásra, annál kevesebb szükséges ahhoz, hogy a felek újra közeledni tudjanak egymáshoz a találkozások során, melyeknek elsősorban a kapcsolatról, az összetartozásról kellene szólniuk.

Ha viszont már nem foglalkoztatják egymást a távol levő kedvesek, azaz nem érdekli őket a kapcsolat jövője, akkor megkönnyebbülés a különlét, és ha időközben valaki mással elmélyül egy viszony, jobb, ha kimondják a szakítást.

Jó tudni, hogy a távkapcsolat csak időleges megoldásként létezhet — érett, felnőtt ember, aki stabilan kötődik partneréhez, nem képes tartósan távkapcsolatban létezni. S itt a hangsúly a tartóson van. A párkapcsolat személyes dolog, és bizony személyes részvételt kíván. Őszinte, nyílt és rendszeres kommunikációval, kölcsönös elköteleződéssel leküzdhető akadály lehet a távolság, és együtt legyőzni közös siker lehet, ám az intimitás, kötődés tartós hiányával nehézkes működtetni bármilyen kapcsolatot.

A nyitókép illusztráció: Depositphotos.com