A mintegy ötven éve papi szolgálatot teljesítő, tizennyolc évvel ezelőtt pedig megyés püspökké felszentelt bánsági főpásztor tevékenysége elismeréséért az idén Fraknói Vilmos-díjban részesült. A díjat odaítélő kuratórium értékelésében a bánsági főpásztor érdemei közül kiemelte a magyar nemzeti közösségünk megmaradása érdekében kifejtett szerteágazó tevékenységét, az evangéliumi igazságok hirdetésén és tanításán kívül a Hitélet c. havilap útjára bocsátását és negyed évszázados szerkesztését, valamint a szabadkai Paulinum papnevelő intézetben folytatott tanári működését.
- Hálás vagyok Istenemnek azért, hogy életemből ötven évet engedett visszaajándékoznom. Tőle kaptam ezt a csaknem ötven évet, és igyekeztem ezt neki azáltal viszonozni, hogy küldetésemet minél odaadóbban végeztem. Igazából azonban - különösen esténként elalvás előtt a napi számvetéskor hasít belém: - nem is az elért eredmények felett érzett örömöm sokasodik, hanem a nyugtalanság minda miatt, amit nem sikerült megvalósítanom. Nagyon nagy vágyként él bennem az aggság évei ellenére is ennek a helyreigazítása. Imádkozom azért, hogy az utánam jövő, a főpásztori székben engem követő testvéreim majd pótolhassák mindazt, amit én működésem alatt elmulasztottam.
* Lelkipásztori szolgálata a Bácskán kívül a Bánságra is kiterjed.
- Nagyon sokat jelent számomra, hogy a Bácskában is és a Bánátban is teljesíthettem szolgálatot. Két olyan térség ez, amelyben a többségi nemzet mellett a mi nemzeti közösségünk is él, és két olyan térség is egyben, ahol kis számban ugyan, de vannak protestáns magyar ajkú testvéreink is.
Szabadkán 1957 és 1961 között a székesegyház plébánosaként az akkor még igen életképesnek tűnő közösség lelki gondozásában segíthettem paptársaimnak. Ezután Verbászon is élénk vallási életet tapasztaltam, mostanra azonban, sajnos, ebből ott is alig maradt valami. Az elvándorlás megtette a magáét. Aztán Újvidéken kellett szomorúan ugyanezt tapasztalnom, amikor az onnan távozni készülők kérték ki egymás után a keresztlevelüket. A lemorzsolódás volt számomra tehát a legnagyobb próbatétel, hiszen az évek múlásával egyre gyakrabban kellett ezzel a szembesüléssel megküzdenem. A bánsági püspökség élére 1988-ban kerültem, akkorra már a lelkeket pusztító szörny még hatalmasabbra nőtt. Itt következett be a miloševići éra elvándorolási hullámának a mélypontja: a nagybecskereki egyházmegye területéről mintegy tizenöt ezren távoztak. Szeretném hangsúlyozni, hogy papi életemnek és főpásztori működésemnek a legnagyobb keserűsége, hogy bármennyire fennen, bármilyen kitartóan hirdettük és hirdetjük is a szülőföldön való maradás fontosságát, nem tudtuk megakadályozni az elvándorlást. Amikor Bánátba kerültem, mintegy nyolcvanháromezer volt a nyilvántartott hívek száma, most pedig alig vannak hatvannyolcezren. Ha valakinek ezért sírnia kell, úgy érzem, az én vagyok. Fogyunk, morzsolódunk, pusztulunk, és ez a pusztulás éppúgy vonatkozik a vallásos lelkületre, mint a nemzeti öntudatra, a családok fájó széthullására és a gyermekáldás elől való menekvésre.
* Mégis minek lehet akkor örülni, mi ösztönöz kitartásra?
- Nem is olyan egyszerű megválaszolni ezt a kérdést. Örülni lehet annak, hogy meghívott minket az Úristen arra, hogy megvessük lábunkat a pusztulás ellenében. Örülni lehet annak, hogy egyházmegyénk papjaival együtt, egy akarattal evangelizálni kívánunk. Nem adminisztratív papság akarunk lenni, nem kívánunk temetkezési vállalattá alakulni, hanem minden erőnkkel a megszülető új nemzedék megközelítésére összpontosítunk, a pusztulás, pusztítás helyett a fölépülést, anyanyelvünk megmentését akarjuk, és tudatosítani a magyar kulturális értékeket, még inkább pedig azt, hogy a vallási élet kimondhatatlanul nagy erkölcsi érték. Bőségesen van tehát minek örülnünk, legfőképpen pedig annak, hogy mindennek elvégzéséhez, vállalásához adott az Úristen bátorságot.
Két nagyhatalmat látok ma magam mellet. Mind a kettőt szeretném az evangélium szolgálatába beleölelni. Az egyik a sport, a másik pedig a hírközlő eszközök. Ha valamiképpen sikerülne őket egy kicsit is olyan irányban befolyásolni, hogy velem együtt akarjanak evangelizálni, egy új, szép, nemes világot teremteni, akkor én lennék a legboldogabb ember a világon.
* Az elmúlt évben meghirdetett nemzeti imaév, valamint a 2007 novemberében záruló jubileumi év, mely Szent Erzsébetnek és Szent Imrének a jegyében telt, mennyiben járul hozzá a nemzet lelki megújulásához, vagy ahogyan ön fogalmazott, a nemes világ építéséhez?
- Ezek az éves evangelizálások sokat jelentenek számunkra, mert pontosítják az evangelizálás célját. Az imaév arra döbbenti rá a híveket, hogy van bűn, és ezt át kell cserélni erényes életre. Tudvalevő, hogy napjaink emberéből a bűntudat kiveszőben van, ugyanakkor pedig pszichikai csomóként a bensőbe szorulva depresszióba, vagy ennél is rosszabb irányba visz.
Jézus Krisztus az mondta, szegények mindig lesznek veletek. Ezzel szemben a kommunista pártállam ötven éve alatt el akarták velünk hitetni, hogy a földi mennyország már megvalósulni látszik. A szegények rétege eltűnik, és a társadalmi-gazdasági egyenlőség mindent megold. Az eredményt látjuk, tudjuk, tapasztaljuk, írnak, tájékoztatnak róla az újságok, a rádió és a televízió. Egyre többen jutnak koldusbotra. A huszonegyedik század elején Szent Erzsébetekre lenne szükségünk. Nem is egyre. Ezért kapcsolódunk a jubileumi évhez. Tudjuk, hogy Szent Erzsébet irgalmassága enyhített a bajokon. A ma fellépő bajokon azonban elsősorban társadalmi jellegű meglátással és hozzáállással lehetne segíteni, ezért kell Árpád-házi szentünk példájából merítenünk.
A Szent Imre-év viszont a tiszta férfiúság eszményképére hívja fel a figyelmet. Fontos ez a mára előállt helyzetben, amikor mondjuk száz ifjú pár közül legfeljebb öt jegyespárt találunk, akik nem próbálták ki a szexuális kapcsolatot. Teljesen a nemi ösztönök kiélése felé fordult a világ. Mintha a testi öröm egyfajta istenség volna, és ebbe belegyötrődik a maga tehetetlenségében a családi élet. Ahol megszűnik a családi élet acélossága, ott megszűnik a társadalom teherbíró képessége, és beáll az, amit Vajdaság-szerte látunk: a gazdasági csőd. Erkölcsi csődben levő társadalmakban jövőt építeni nem lehet.
* Talán éppen a keresztény értékeken alapuló család és a társadalmi élet tanítása miatt hangoztatják napjainkban is egyre gyakrabban, hogy az egyház ne politizáljon.
- Az egyház a politikum része. Ebben a kérdésben a II. vatikáni zsinat a leghatározottabban két irányelvet szabott meg. A papság ne kötelezze el magát egyetlen párt mellett se, nem szabad egy-egy párt rabságában sínylődnie, mert a pap autonóm evangelizáló küldetéssel rendelkezik, viszont teljes erővel biztassa a híveket, hogy politizáljanak, feltétlenül éljenek szavazati jogukkal, mert ennek elmulasztása a társadalmi bűnök egyikének számít, ellenben jól gondolják meg, hogy kire és mire szavaznak, mert döntésüknek jövőt meghatározó jelentősége van.
KOVÁCS Nándor