Csak szeretném a tapasztalatomat és a véleményemet én is megosztani Önökkel az Ifjúsági Játékokon történt, és az újságokban többször hírül adott zászlós és verekedéses esettel kapcsolatban!
Keserű örömmel vettem tudomásul, hogy nemcsak engem tölt el mélységes csalódással az, hogy mekkora iramban csorbul a délvidéki magyarság fiataljainak és ,,örök fiataljainak” azon joga, hogy legalább egyszer egy évben azt tegyék, amit akarnak. Szabadon, önfeledten. Azt terveztem, hogy ha valamilyen módon nem derül fény arra a botrányos tettre, amit az Ifjúsági Játékokon véghezvittek, magam szólok, de látom, hogy több újság cikkezett róla. Nagyon vártam július 18-át. Örültem, hogy ott lehetek majd, és ami különösen boldoggá tett, az az, hogy ismét átbulizhatom majd a szerda estét az egyik kedvenc együttesem koncertjén, a Kárpátiáén. Abban a reményben - később jött a pofára esés -, hogy senkitől nem kell félni, senki nem vár utána kint, hogy jól megemlegessük azt, hogy el mertünk menni egy ilyen ,,nacionalista”, ,,fasiszta”, revizionista és Isten tudja, még milyen ostoba jelzőkkel illetett együttes koncertjére. Abban is biztos voltam, hogy ez az öt nap olyan kikapcsolódást szerez, amelyet semmi sem pótolhat, ahol nem kell kritikáktól tartani, ijedt idős arcokat látni, akikről lesüt a szánalom a züllött fiatalok láttán. Ahol úgy öltözhetek, úgy viselkedhetek, azt viselhetek a nyakamban, amit akarok, vagyis azt tehetem, amit a hétköznapokban nem. A nagy-magyarországos póló - el kell szomorítsam a drága, toleranciától dagadó biztos urakat - megengedett, természetes és szívmelengető a viselője és a hasonlóan gondolkodó megfigyelő számára is. Ezt, hála Istennek, a magyarságban gondolkodó fiatalok büszkén viselik, és - ismét egy elszomorító tény - ilyen ócska trükkökkel, hogy korlátozni kívánják az ilyesmiket, nem fognak elérni nyilván semmit. Csak tessenek rájönni - ha azt kívánják, hogy okosabbnak tartsuk őket, mint amilyennek -, hogy ez bennünk él, és ellenben sajátjaikkal, mi ettől nem leszünk agresszívek, nem késelünk, nem lövünk, nem robbantunk ki háborút a revízióért, csak csendes tüntetők vagyunk, akik megemlékezünk és emlékeztetünk másokat arra, hogy miért van ez az egész... Estefelé én is úgy gondoltam, hogy egyéves pihenés után ismét a nyakamba ,,akasztom” a büszkeségemet. A koncert előtt azonban még el kellett ugornom a központba. A főbejárathoz érve leptek meg istenigazából azzal a hírrel, hogy tessünk a zászlókat ,,beszolgáltatni”! Nem hittem a fülemnek, hogy ezt a XXI. századi Európában (még ha középkelet is) megtehetik egy szabad rendezvényen és egy olyan országban (?), amely demokratikusnak vallja magát, az tény és való, hogy ijesztően beteges és rohadt, de mégiscsak az... Szóval, azt hittem, vicc, de nem, ez a szomorú valóság. Nem tudom, még két hét elteltével sem kifejezni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor leadtam az ÉN zászlómat, ami az enyém, és egyben a miénk! És ezt szó nélkül végignézi az, akié szintén az a lobogó! Akiért szintén hordom! Láttam másokat is, ismerősöket, akik szó nélkül tűrték ezt, és rakták le az Árpád-sávos zászlójukat, de velem nem volt egyszerű dolguk. A többiek, mondván, hogy most mit tegyenek, rendesek voltak. De nem az a lényeg, hogy megtegyem azt, amit kérnek, hisz én is tudtam, hogy mi lesz a vége, de az embereknek meg kell mutatni, hogy ha reménytelenül is, de harcolni kell. Istenem, annyi mindenért hiábavaló küzdeni, annyi mindent fel kellene adni, és akkor gondolhatunk a magyarságra is, hisz reménytelen ámokfutás és illúzió az, hogy minden jobb lesz, de könyörgök, büszkeségünk még maradt talán! Kétszer felajánlottam a kedves biztonságiaknak, hogy rendben, visszatessékelem azt a szemet szúró, rakoncátlan lobogót a sátorba, de ne vegyék el, mert az enyém, és ehhez a legcsekélyebb joguk sincs! Mire azt a választ kaptam, hogy nincs más választásom (dehogy nincs! - gondoltam magamban), erre elém áll 5 (!) feketeruhás alak - öten egy lány elé! -, hogy ,,akarsz verekedést?”. Hát igen, kultúra, az van! Aztán néhány keresetlen szó kíséretében odavágtam elébük a kívánt dolgot, és mikor megkérdeztem, miért kell ezt csinálni, azt mondták, a rendbontás és a provokáció elkerülése érdekében! Csak még nem tudom, kit provokálok vele? A Kárpátia-rajongókat?! Nem hiszem. Akit ez provokál, az el se megy, meg akkor kérdem én, minek hívnak meg nemzeti együtteseket? Persze, azért, hogy ismét belénk rúghassanak! A kedves rendőrséget provokáltam volna?! Mert ha igen, tessenek ők is az általuk annyira szeretett és magukénak jogtalanul tartott Vajdaságban is az Ifijátékokon nem provokálni a ,,magunkfajta söpredéket” a beszédjükkel és a szerb címeres jelvényeikkel, nem beszélve azokról a rendbontásokról, amelyeket ők bujtanak a megvehető magyarok által, gondolva itt a megvert személyekre, akik közül többen szúrják a ,,tisztelt” rendőrség szemét! Tehát felhívom a figyelmét minden kedves Zentán bulizni kívánó fiatalnak és idősnek, hogy jövőre tilos lesz zászlót bevinni a fesztivál színhelyére, azután ránézni, 2010-ig pedig tessék elfelejteni magyarul, mert a rendőrség ,,nem” kívánt kínzási módszereket fog alkalmazni! Továbbá felszólítjuk a fasisztákat és az egyéb hasonló alakokat, hogy jövőre ülve hallgassák végig a Nemzeti Front-koncertet, amiben ki lesznek sípolva azok a szavak, amelyek bármilyen összefüggésbe hozhatók a magyarsággal! Nagy-Magyarországot pólón pedig kizárólag fekete alapon fekete alakzattal lehet majd viselni!
És remélem, értik, hogy felháborodásom alapja nemcsak a lobogóm elkobzása, hanem ez az egész igazságtalanság és undorító bánásmód, ez a jogfosztottság és lelki terror, ez az elkeserítő szélmalomharc, mert mindig azzal bántanak, ami a legjobban fáj... Ez az ő módszerük, és mivel mi egészséges emberek vagyunk, nekünk ez sok és váratlan. És így nő fel a mai fiatalság, köztük én is, ilyen világban, ilyen társadalomban, tele megbántottsággal, atrocitással és minden rosszal - és ezt minden túlzás nélkül mondom!
Aztán a várva várt nagy bulizás elmaradt, mert ezek után nem tudom, kinek van kedve egy nagyot szórakozni. Csak gondolkodni lehet, csak értetlenül állni, a dühtől tombolni vagy éppen sírni, reménykedni, hogy nem lesz mindig így, szívünk legmélyére nézni, és eltöprengeni azon, hogy hogyan juthattunk ilyen mélyre. Én néztem az eget, és ezek az érzések jártak át! Választ nem kaptam, csak hallgatva kedvenc dalaimat áztattam a Magyar Földet és énekeltem a testvérekkel...
,,Egy örök magyar” (17)