A személyiségfejlődés társadalmi vetülete - a szokványostól a devianciáig
Születésünk után, magától értetődően, a szocializálódás abban a környezetben indul el, amelybe beleszületünk. Ebben a kezdeti időszakban elsősorban és kizárólag az anyáé a főszerep. Egy kicsit későbbi időszakban ugyan, de a másik szülő sem marad csupán epizódszereplő.
Az anya és a magzat közvetlen biológiai kapcsolata a születést követően egy csapásra társas kapcsolattá alakul át. Ekkor indul el a szocializálódás sok összetevőből álló folyamata.
A személyiségfejlődés órája ketyegni kezd, ami egész életünkön végigkísér bennünket.
A szocializálódás elindul - a kezdeti anya-gyermek kapcsolat és lehetséges zavarai
Ma már általánosan elfogadott és támogatott a közvetlen születés utáni anya-gyermek együttlét fontossága. Ez a kapcsolat tartósan rányomja bélyegét az anya viselkedésére. Az anya számára ez az időszak olyan érzékeny periódus, amelynek ingere a gyermek testi érintése. Ennek hatására sajátos anyai reakciók alakulnak ki a gyermek iránti magatartásában. Ha a szülés után az anya nem érintheti meg gyermekét, nem foghatja meg, és nem ölelheti át, ha ez a szeparáció néhány napig, vagy esetleg hétig is eltart, akkor az anyai alkalmasság érzése nem alakul ki megfelelően. Ez abban jut kifejezésre, hogy az ilyen anyák akaratuk ellenére is kevesebbet nyúlnak gyermekükhöz, a testi kontaktusok és a tapintásos érintkezési formák mennyisége lecsökken és minőségében is gyengül. Ez a hiányosság az anyai magatartásban a csecsemővel való közvetlen kapcsolat elindulása után csak hosszú idő múlva, lassan rendeződik, és tökéletlenül megy végbe.
Két jellegzetes zavar terhelheti az anya-gyermek kapcsolatot ebben a periódusban, amelyek aztán akár hosszú ideig is jelen lehetnek. Az egyik a gyermek rejtett elutasítása az anya részéről. Ez az anya szerepére még éretlen, személyiségfejlődésükben megakadt anyákban alakul ki, akik nem tudtak lelkileg megfelelően felkészülni a gyermekvállalásra, mert sokszor még bennük is gyermeki igények élnek. Gyermekében az ilyen anya csak a nehézségek okozóját, megsokasodott feladatainak és gondjainak okozóját látja. Rezzenéstelen arccal látja el, szinte tárgyként kezeli csecsemőjét, mozdulataiban nincs gyengédség, arcáról nem sugárzik öröm. Az anya feszült, izgatott és kapkodó mozdulatai a csecsemőben is nyugtalanságot keltenek, aki ezért síróssá, nyűgössé válik. A sírós csecsemő pedig tovább szaporítja az anya ,,terheit'.
A másik anyai magatartászavar, amellyel lényegesen gyakrabban találkozni, a túlzott aggodalmaskodás. Az anya csak bizonyos idő után jut el oda, hogy kialakítsa a csecsemő és a saját összehangolt napirendjét, és ezért az anyai feladatok először minden anyában előidéznek szorongásos állapotot. A túl aggodalmas anya azonban később is szorongást érez, és gyermekének növekedését végigkíséri ez a magatartás. Ennek hátterében sokszor a gyermekkel szemben érzett ellenséges indulatok húzódnak meg. A valóság ugyanis teljesen másképpen fest, mint ahogyan azt az anya a terhesség előtt elképzelte. A megszületett csecsemő korántsem az a tündéri kisbaba, akit várt. Folyton csak szoptatni, pelenkázni kell, állandóan sír, nem tudja megmondani, mi a baja stb. A gyermekével szemben, ellenséges érzései miatt az anya bűntudatot érez, és ez jelenik meg oktalan félelmeiben (,,Csak el ne ejtsem', ,,Nem forró a fürdővize? Nehogy megégessem'...). Az örökös aggodalom az anya magatartásában, állandó akadályokat állít gyermeke elé.
Még egy nem ritka zavart hasznos megemlíteni: az elkényeztető és büntető anyai attitűd-váltakozását. Az ilyen légkörben élő gyermek nem mer bízni édesanyja segítségében, mert az következetlen. Nem éli át a szeretet biztonságot nyújtó élményét, mert az nem folytonos. Fokozatosan kialakul benne az a téves elképzelés, hogy minden érzelem múló, törékeny, szertefoszló, csak átmeneti. Emiatt görcsös kapaszkodással, de ambivalens módon kötődik a környezetéhez, ellenséges indulatait nem meri kifejezésre juttatni, félelem- és haragérzéseit elfojtja. Fokozattan ragaszkodik anyjához, és nem mer önállósulni, számára az önállóság az anya elvesztését jelenti. Az anya következetlen, elutasító érzéseit gyakran úgy igyekszik csökkenteni, hogy játékokkal, ajándékokkal halmozza el gyermekét, akiben ezáltal a tárgyakhoz való fokozott ragaszkodás alakul ki. Jellemző az ilyen gyerekre, hogy hajlamossá válik a társai elutasítására. Később viszont társas kapcsolataiban érzéketlennek, törtetőnek, agresszívnek mutatkozik. Ez a magatartás felnőttkorban is megmaradhat.
A szocializálódás legkorábbi szakasza egy életre meghatározó.
(Folytatjuk)