Molnár Edvárd fotója

Hamlet... A jó anyját annak, aki kezdte... Piknik a fronton... Gyerekek és katonák... 0,1 mg... Drakula - a pillanat fényei... Urbi et orbi... Gyűjtőközpont... Turbo Paradiso... Természetesen nem teljes a lista, ezek csak kivonatok az eddigi művészi repertoárból. Amolyan hangulatkeltő ,,kiáltványok'. Mint amikor az ember kezébe vesz egy új könyvet, s belelapoz, elolvas néhány fejezetcímet. Ismerkedik a szerzővel. Aztán vagy megveszi, vagy visszateszi a polcra a kötetet. Tudom, ez most egy szubjektív válogatás - de a kiemelés sokatmondó lehet annak, aki még egyetlenegy Urbán-előadást sem látott. Talán sejtet valamit az Emberről, aki rendezéssel - Színházzal foglalkozik.
- Azt olvastam az életrajzodból, hogy középfokú jogi technikumot végeztél. Viszont amióta csak ismerlek, mindig valahol valamilyen színházban dolgoztál. 2000-ben diplomáztál az Újvidéki Művészeti Akadémia Drámai Tanszékének rendezői szakán, 2006 májusától pedig a Kosztolányi Dezső Színház élén állsz. Mi volt az a döntő pillanat, sorsforduló, ami eltérített a jogtól, és a színház felé lökött?
- Általános iskolás koromban édesanyámmal sokat jártunk Budapestre színházba, de igazából akkor döbbentem rá, hogy ez az én ,,műfaj”-om, amikor Döbrei Dénes, Beszédes István, Lálity István jóvoltából megismerkedtem a mozgásszínházzal. Ami egészen más volt, mint az addig látott előadások. åszintébbek, hitelesebbek, legalábbis a számomra. Mi, akik az Új Symposion avantgárd költészetén nőttünk fel, idegenkedtünk mindenféle manírtól. Végül is én az irodalomnak köszönhetően kerültem bizalmasabb kapcsolatba a színházzal. Másodikos középiskolás koromban Szegedi-Szabó Béla felkért, írjak egy drámát, mellyel szerepelhetnénk a KSZV-n. Jóllehet én voltam a szerző, a rendező is, meg játszottam is a darabban, mégsem vállaltam, nem írtam alá ezt az első próbálkozásomat. A következő évben megszületett Gyíkok (1988), majd Harmat (1989) című műveimet viszont már jegyzem. Ezekkel a darabokkal bemutatkoztunk a pancsovai Kis- és Kísérleti Színpadok Fesztiválján, és ott bezsebeltük a fontosabb díjakat.
- Ekkor már a híres-hírhedt AIOWA tagja voltál. Féktelen kölykökként polgárpukkasztó dolgokat csináltatok. Igazából mi volt a szándékotok?
- Igaz, hogy kis varangyos békáknak hívtak bennünket, de senki sem vonta kétségbe a tehetségünket, és voltak, akik komolyan vettek bennünket - amit a különféle fesztiválokon szerzett szövegírói, rendezői és előadási díjak is bizonyítottak. Nem voltunk hivatásosak, de amatőrök sem, hiszen olyan színházi formanyelvet használtunk, amely vidékünkön akkor még ismeretlen megnyilvánulásnak számított: happening, performance, graffiti stb. És az újságok tele voltak velünk. Olyan sztárság övezett bennünket, mint a rock fenegyerekeit. Amint már említettem, mi az akkori avantgárd költészet vonzáskörében éltünk, s ennek térbeli kivetítését vállaltuk fel. Mi nem álmodoztunk, mi az álmainkat éltük. Kitágítottuk a szavak erejét. Kivittük a térre, az utcára. Nemet mondtunk a hagyományoknak. Nem tiszteltünk semmit és senkit. De ez nem tiszteletlenség volt a részünkről, hanem elfordulás a múlttól a mába. Nem voltunk mi műveletlenek, sőt kimondottan városi, értelmiségi kölykökből verbuválódott az AIOWA. Mi senki neveltjei sem voltunk, magunk teremtette világban éltünk a magunk szabályai szerint. Nem is volt az olyan rossz!
- A korabeli kritikákat olvasva mondhatni úgy is, hogy mítoszt teremtettetek. És ami a legfontosabb, mindez nem volt szalmaláng, mert mindannyian megmaradtatok az irodalom és a színház mellett...
- Tartjuk is a kapcsolatot mind a mai napig egymással. Odafigyelünk arra, ki mit csinál, hol és hogyan él. Mindenesetre én azóta is azt művelem, amit a 80-as évek második felében elkezdtem. A szomorú viszont az, hogy erről a színházi újhullámról, ami akkoriban végigsöpört egész Európán és a világon - utolérve a Vajdaságot is -, a mai fiatalok még mindig egy sort sem tanulnak. Nem tudják, ki volt Peter Brook, és hogy Sztanyiszlavszkij milyen elméleti és gyakorlati módszerekkel forradalmasította a színházat és a színészképzést.
- S mitől lesz urbános egy színház?
- Én az angazsált színház híve vagyok. Az olyan színházé, amely támad és provokál. Rombol, de a romokból újat épít. A színmű élő műfaj. Nem szakadhat el a mától, a ma emberének érzés- és gondolatvilágától. A színháznak pedig - számomra - három alapelvnek kell megfelelnie: egészségesnek, szabadnak és kortársnak kell lennie. Aki benne részt vesz - mind a színházi dolgozók, mind pedig a nézők - felelősséget vállalnak, küldetést, hogy nem butítanak és ámítanak, hanem az igazra mutatnak rá. Ez persze néha fájdalommal is jár. Az igazság(keresés) vagy az igazsággal való szembesülés ugyanis mindig megrázó. Rendezőként mindig arra törekszem, hogy az előadások élők legyenek, megérintsék az embert. Nem kell, hogy szó szerint értsenek minden elhangzott mondatot - vagy egyetértsenek velük -, de összességében ráhangolódjanak a jelenetekre. A néző is vegyen részt benne. Szóval mindenképp egy interaktív kapcsolat kialakítására törekszem. Nálam nem fontos a díszlet vagy a jelmez, gyakran konkrét szövegre sem építkezem (persze, időközben a szöveg magva megcsontosodik az ismétlések révén, meg a szinkronfordítás miatt, ennek ellenére mindig a rögtönzésen, a spontaneitáson van a hangsúly), viszont a füzérre felfűzött jelentekből kisugárzó hangulat el kell hogy áruljon mindent.
- Igaz, hogy keménykezű rendező vagy? Némely kritikus azt rótta fel, hogy nem engeded kibontakozni a színészt...
- Ez badarság. Nálunk minden munka közös. Akárcsak a felelősség is. Az viszont tény és való, hogy a színésztől másfajta hozzáállást várok, mint a szövegközpontú, klasszikus színházakban szoktak. A szövegkönyv, ha van, csak vázlat, a színésztől én élő jelenlétet várok el: együttgondolkodást, együttlélegzést.
- Három évvel ezelőtt vállaltad el a Kosztolányi Dezső Színház igazgatói megbízatását. Jól érzed magad ebben a funkcióban? Sikerült megvalósítani a terveidet?
- Szeretem ezt a színházat. Szeretem az együttest, amellyel dolgozom. Még csak az út kezdetén állunk, és sok-sok tanulás vár ránk. Kölcsönös tanulás, ami motiváló erővel hat. Hiszen ez egy fejlődőképes társulat, s úgy gondolom, ezt sikerült is bebizonyítanunk. Az elmúlt három év a ,,betöretés'-ről, a ,,megszelídítés'-ről, a ,,helyfoglalás'-ról szólt. Fizikai és szellemi értelemben is. Köszönet ezért Lovas Ildikónak, aki bizalmat szavazott nekünk és kiállt mellettünk - így kaptunk végre önálló helyiséget -, s Úri Attilának, aki öt hónap alatt színházat varázsolt egy lepukkant odúból. Most egy aránylag jól felszerelt színház vagyunk, kiemelt, díjazott fiatal színészekkel, jól bejáródott havi programmal, és még tájolunk is. Ennek ellenére a látogatottságunk változó. De mi öt-hat nézőnek is lejátsszuk az előadásainkat. Van, aki szeret bennünket, s van, aki azt vágja a fejünkhöz, hogy megosztjuk a vajdasági magyar közönséget. Én nem így érzem. Mi nem marginális, hanem alternatív színház vagyunk, s egy közösség kultúrája annál gazdagabb, minél több színnel árnyaljuk. Mindenesetre sok feladat vár még ránk. åszre új otthont kapunk (a Lifka mozi épületébe költözünk), elviselhetőbb munkakörülményekkel, s ez, remélem, új lendületet ad a munkánknak.
- A Jászai Mari-díjjal kapcsolatban azt nyilatkoztad, hogy: ,,örülsz a konvencionális helyről érkező elismerésnek”.
- Így igaz. Örülök neki. Sok baráti biztatást és jókívánságot kaptam, számomra idegen emberektől is. Tehát egy díjnak még mindig nagy súlya van. Odafigyelnek az emberre. Különben ki tudja... Nos, úgy gondolom, egy közösség úgy alakul ki és úgy él tovább, ha odafigyelünk egymásra. Mindennap. Szellemi értékeket így lehet teremteni.