Kovács Frigyes

A határon túli magyar színházak XVII. kisvárdai fesztiválján a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának fődíját Nyikolaj Koljada Murlin Murlo című tragikomédiájának színreviteléért kapta meg a Népszínház Magyar Társulata. Ez azonban csupán egy az elismerések közül, amelyeket a magáénak mondhat ez a maroknyi, de igen lelkes csapat.
- Ha a kisvárdai szemléről elismerés nélkül tértünk volna haza, akkor is azt mondanám, hogy ez az évadunk volt az egyik legsikeresebb - hallottuk Kovács Frigyestől. - Én a magam részéről úgy érzem, hogy ezen a szemlén valamilyen módon szerencsénk volt, hiszen olyan emberekből állt össze a zsűri, akik szeretik az effajta színházat, és akik megértették a darab mondanivalóját. Ha más összetételű zsűri lett volna, akkor megtörténhet, hogy egy díjat sem kapunk. De nem is a díjakért vagyok ilyen lelkes. Természetesen jólesik, és nagyon fontos is számunkra ez az elismerés, a lehető legalkalmasabb időben érkezett. Véleményem szerint a társulat most érte el működésének egyik csúcspontját. Nagyon remélem, hogy vannak még meghódítandó csúcsok a társulat számára. Ez az, ami igazán lelkesít. Igen magas csúcsra hágtunk fel a Záróra című előadással, amely szintén az elmúlt évadban készült, és a közelmúltban volt a bemutatója is. A Záróra egy olyan darab, amelyet a színészek az általunk kinevelt dramaturggal, Brestyánszki Boros Rozáliával írtak együtt és játszottak el. Ott is a Murlin Murlo készítésére jellemző együttműködés volt a rendezésben, díszlettervezésben, a dramaturgiában. Habár a színházban ezeket a feladatokat szétosztjuk, kijelöltünk egy-egy embert ezek elvégzésére, s a darab színrevitele nagyon is közös munka eredménye. Azt gondolom, hogy a színházat csak így lehet és csak így érdemes csinálni.
,,Egy hely, ami csak a miénk'
- Társulatunk hivatalosan három helyen játszik: a Kamarateremben, az ún. Jadran Színpadon, valamint a Soltis Lajos Stúdióban. Az utóbbit tulajdonképpen eredetileg Hernyák György találta ki két évvel ezelőtt. Első alkalommal 2003 tavaszán mutattunk be itt egy előadást, és azóta az együttes szép lassan belakta ezt a teret. Nagyon szeretjük ezt a termet, ez az a hely, amely csak a miénk, amelyet csak a Magyar Társulat használ, és ahol a csapat zavartalan műhelymunkával folytathatja stúdió-előadásainak próbáit. Az itt megszülető előadások próbái sok esetben színészi kezdeményezésre indulnak meg, az előre kitűzött bemutató dátumának megkötöttsége nélkül, tehát több idő és kísérletezés áll rendelkezésre egy-egy produkció megvalósítására. Nekem sokszor csupán az a dolgom, hogy meghallgassam egy összekovácsolódott csapat ötletét. Szeretnék minél többet elmondatni velük az elképzeléseikkel kapcsolatban, hogy ők maguk is tisztában legyenek azzal, mit szeretnének csinálni, hogyan képzelik el a választott darabot. Amikor a próbafolyamat elérkezik abba a stádiumába, amikor szinte már látszik az előadás maga, akkor tűzzük ki a bemutató időpontját. A világon ma már eléggé elterjedt ez a színházi alkotófolyamat. A Soltis Lajos Stúdió mentes azoktól a kötelezettségektől is, amelyek itt, a szabadkai Népszínházban igen sokszor fémjelzik a munkánkat: kéttagozatos színház vagyunk, és még a Kosztolányi Dezső Színház is itt működik. Emiatt a termeket, a színpadi munkásokat oly módon igyekszünk megosztani egymás között, ahogyan éppen tudjuk. A Soltis-stúdió az egyetlen kis hely, ahová elvonulhatunk, és minden kötelezettség nélkül dolgozhatunk. Jelen pillanatban legalább nyolc olyan ajánlat él, amelyet nagyon szeretnének bemutatni a színészeink ezen a helyszínen. Én magam is már rég foglalkozom a gondolattal, hogy eljátszok ott egy szerepet, de hogy mikor melyik elképzelést valósítjuk meg, az még a jövő titka. Meglehetősen nagy a tumultus a Soltis-stúdió körül, ami jó, hiszen addig vagyunk mi jó társulat, amíg színészeinkben olyan erős ambíció él, ami mindenképpen és minél előbb kikívánkozik belőlük.
Támogatás nem érkezik
- Jó néhány díjat kiérdemelt már a társulatunk, amelyekre természetesen nagyon büszkék is vagyunk. Ebben azonban az a szomorú, hogy a vállveregetéseken kívül az alapítónktól semmi egyéb támogatást nem kapunk. Mindeközben eszméletlenül nagy gondjaink vannak. A közelmúltban mondott fel Katkó Ferenc barátunk, színésztársunk, aki visszamegy Beregszászra, mert itt egyszerűen nem képes fenntartani magát. Elmegy innen az a fiatalember, akit nagyon szeretett a közönség, aki nagyon szeretett közöttünk és teljes mértékben beépült a társulatba, aki tavaly elnyerte a zsűrinek a legjobb férfifőszerepért járó díját. Mindannyiunk szíve vérzik, amiért el kell mennie, de kénytelen megtenni ezt a lépést, mert nem tudja fizetni az albérletét, a város önkormányzata viszont nem hajlandó gondoskodni színészlakásokról. Minden normális városban - normális színház mellett, még ha rosszul működik is - vannak színészlakások, amelyeket a színészek szolgálati lakásként használnak, és nincsenek napi filléres gondjaik. Igaz, az önkormányzat néhány évvel ezelőtt biztosított ugyan színészlakásokat, de azokban csak vendégként lehet élni. Életvitelszerűen nem, hiszen teljesen alkalmatlanok erre a célra. Nagyon szomorú dolgok ezek, hiszen ahogy elmegy Katkó Feri, félek attól, hogy elmennek a többiek is. A színész a színházért egy ideig vállalhatja az önfeláldozó életvitelt, de előbb-utóbb eljön az idő, amikor családot alapít, és akkor már kénytelen olyan körülményeket teremteni önmagának és családjának is, amilyeneket ebben a városban mint színész nem kap meg. Annál inkább fájdalmas ez, mert politikusaink verik a mellüket, hogy mennyit tesznek az itteni magyarságért, és hogy élethivatásuk a magyarságért való munkálkodás. Hát ha a színház nem az egyik legfontosabb intézménye a magyar öntudat megteremtésének és ápolásának, ha a színház nem az a fórum, ahol egy kisebbségben élő népesség otthonérzetét meg tudjuk teremteni, akkor kérdezem én: mi az, ami ezt biztosítani tudja? Azt gondolom, hogy akik a magyarságért tenni akarnak bármit is, akik azt állítják, hogy a magyarságért vannak, élnek és munkálkodnak, akkor legalább nekik tisztában kellene lenniük azzal, hogy a színház az első, amelynek a sorsával törődni kell. Mert a mi politikusaink csak használják és kihasználják a színházat. Kihasználják, amikor a választási kampány idején feltűzik a ,,lobogójukra' a majdan megépítendő színház ügyét, és esküsznek rá, hogy fel fogják építeni, de tovább nem jutnak. Én már harminc éve bizakodom, hogy talán mégis, ők viszont harminc éve folyamatosan hazudnak. És tudják, hogy hazudnak, mert hogyha én - mint egyszerű színész - tudom azt, hogy ez az ország (nemcsak most, hanem a szocializmusban is, amikor még kvázi ,,jól éltünk'), ez a kormány akkor sem volt hajlandó Szabadka kultúrájára annyit áldozni, hogy egy ekkora színházat megépítsen - akkor ők ne tudnák ezt? Hát most, amikor az ország vezetősége azzal foglalkozik, hogy a nyugdíjakat hónapról hónapra ki tudja fizetni több éves késéssel, akkor vajon jut a színház építésére, vagy csak ígéret marad?
Életforma és elhivatottság
- A színészet életforma. Elhivatottság. A színésznek, aki természeténél fogva sokkal inkább érzékeny az élet dolgaira, nincs ideje egy egész életen át azon gondolkodni, hogyan tegyen egy dinárt a másik mellé, hogyan legyen saját háza, mert egyrészt a gazdaság mostani állása szerint nem tud miből félretenni, másrészt viszont a színésznek az agya nem áll rá ezekre a földi dolgokra. A nap huszonnégy órájában színészként él és dolgozik fáradhatatlanul. És pontosan ezért kellene megbecsülni, olyan körülményeket teremteni számára, amelyek lehetővé teszik számára a megélhetést és azt, hogy munkáját örömmel végezhesse - zárta a beszélgetést Kovács Frigyes, a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatója.