Történt egyszer réges-régen, vagy talán nem is olyan régen, éppen csak a múlt hét derekán, hogy szinte pattanásig feszült idegekkel vártuk a soron következő műszaki órát, melyen a bejelentés szerint egy számítógépet kell ízekre szednünk. Soha izgatottabban nem tódultunk még ki magyaróráról, és megcéloztuk az iskolaépület hátsó szárnyában lévő műszaki tantermet.
- Felkészültetek a mai nagy ,,operálásra'? - fogadott tanárunk széles mosollyal, mely arckifejezés az esetében gyakran jó nagy adag huncutságot is takar...
- Igeeen! - kiáltottuk a választ torkunk szakadtából, ügyet sem vetve nagy izgatottságunkban eme aprócska előjelre.
- Én hoztam a csavarhúzót! - hangolt Búza.
- Én a kalapácsot. Vagy nem az kellett? - mókázott Zoli.
Végül némileg visszafojtott ,,csicsergés”-sel, de továbbra is felajzottan vártuk a fejleményeket a katedrára állított ,,ősrégi' Pentium-4-es sorsa körül. Vajon mi fog most történni? Hideg zuhanyként ért bennünket, hogy tanárunk előbb a ,,tudni illik', azaz az elméleti tudást kérte számon tőlünk.
- Ez itt a számítógépház, a billentyűzet, az egér... - sorolta szolgálatkészen Szilveszter. Az egér említésekor az örökké feszengő Jani egy rövid cincogást is megkockáztatott, de nyomban abbahagyta, mert Beszi kiéhezett vadászkandúrt is megszégyenítő fürgeséggel csípte el a grabancát.
- No de, tanár úr, talán csak ismerjük ezeket a komponenseket?! - hangoskodott szokása szerint Ramóna. Mint mindig, amikor palástolni szeretné, hogy valójában mennyire izgul. Vagy bosszankodik. Vagy...
Végül levettük az alapgép oldalát. Hűűű, nagy gubanc tárult a szemünk elé! Volt ott minden, mint a mesebeli mézeskalács-házikó tetején, ablakain, ajtaján... mi (sajnos csak a) szemnek ingere, mert még a cifraságok legparányabbika sem volt ehető. Csak kötelezően megtapogatható, hiszen így tanul leghatékonyabban az emberpalánta. Amit nem lát, nem szagol, nem érint meg minden érzékszervével, az számára nem is létezik! Csakhogy ezt a tantervet író bácsik és nénik nem tudják. Miképpen azt sem, miért kell meséket kitalálnunk ahhoz, hogy érdekesebb és emészthetőbb legyen egy-egy műszaki és informatikaóra a majdnem sivár (szak)tanteremben.
Álltunk hát megilletődve a kibelezett csodagép fölött, tanárunk pedig igyekezett a tőle telhető legnagyobb türelemmel elmagyarázni minden ,,bigyó' nevét, helyét, az összműködésben betöltött funkcióját. Meglepő, de a percek múlásával - és a szokásainktól eltérően! - egyre kevesebbet feszengtünk.
Szinte látni és hallani véltem, miképpen ,,dobog' a processzornak is nevezett gépszív. Továbbá azt a sistergő információforgalmat, amely a bázishoz csatlakoztatott segédeszközök csatlakozóhelyein át igyekezett eljutni a memóriák még szabad, esetleg takarítás nyomán megüresedett tárhelyeire. Hú, el sem tudom hinni, hogy ezt utólag le is tudtam írni! Úgy látszik, mégiscsak történhetett valami boszorkányosság azon a ,,boncórán'...
Lassacskán a tanterem minden asztalára került már a nem is oly régen még kompakt masinából. Most már csak össze kellett ,,dobni”, és korántsem a szemetesbe!
- Mi sem egyszerűbb ennél! - süvöltötte mindenkit túllicitálva Anti, és már vetette is bele magát a feladat sűrűjébe. Előbb lángoló lendülettel, majd egyre gyöngyözőbb homlokkal. A megszokott zsongású méhkas volt ismét az osztályom. Kipirult orcával dolgoztak a fiúk, adogatták a kért alkatrészeket a lányok. Majd kicsöngettek.
A katedrán ott állt az ,,összehegesztett' Pentium-4-es. De tanárunk szerint immáron akár 2-esnek is beillett volna: a ,,fölösleges' alkatrészekből ugyanis még legalább annyi hevert gazdátlanul, mint amennyit beszereltünk a tudós gépbe. Nem haragudott, inkább jót nevetett ő is a fiúk túlbuzgóságán. Egy későbbi pótórán aztán higgadt körültekintéssel ,,kiköszörültük a csorbát'.
Amiről persze, a lehető legragyogóbb fényben nekem kellett megírnom a mesét. Mintha valaki mindezt éppenséggel el is hinné! Bár, ki tudja...