— Sok év áll mögöttem, tele rengeteg történéssel, mely elég jó alap ahhoz, hogy az ember élettapasztalatról beszéljen — mondja komolyan, és mintegy nyomattékként minden szó után bólint egyet. — Nem azért jöttem el erre a beszélgetésre, mert azt hiszem, hogy jobb ember vagyok az átlagnál, de ahogy múlnak az évek, ahogy időnként számvetést készítek, rájövök, hogy elégedett öregasszony vagyok, akinek szép volt az élete. Lassan döbbentem rá, hogy sok jót tettem, egyszerűen azért, mert abban a pillanatban úgy éreztem, azt kell tennem, azt várja el tőlem a bajba jutott embertársam, felettem a teremtőm, aki biztosan azért adott egy picivel többet nekem, hogy én is adhassak másnak.

Munkáscsalád sarja vagyok, ketten voltunk testvérek, az öcsém mintegy húsz éve meghalt. Meg vagyok győződve róla, hogy agyoncigarettázta magát, hiába figyelmeztettük, hogy a sok dohányfüst tönkreteszi a tüdejét. És valahogy így is lett. Három gyerek maradt utána, és egy nála tizenkét évvel fiatalabb feleség, aki az öcsém halála után egy évvel már férjhez is ment. Sosem róttam ezt fel neki, hiszen alig volt negyvenéves, a két idősebbik gyereke már nem volt otthon, az egyetemi évek „leszakították őket a családfáról”. A fiatalabb lánya élt még vele, aki szerint az anyjának joga van a maga életét élni, hiszen a halálból senkit sem lehet visszahozni. A szüleim — különösen az anyám — látni sem bírták a menyüket. Anyám nem tudta elviselni, hogy a fiát a felesége nem gyászolja halála napjáig. Megpróbáltam velük beszélni, de meg sem akartak hallgatni. A ház, melyben az öcsémék éltek, anyámék egyik üres telkén épült fel. Amíg a ház épült, a sógornőm nem dolgozott, mert terhes volt. Anyám szerint ki kell költöznie onnan, mert a házat az ő fia építette fel, még a telket is ő hozta a házasságba. A sógornőm kétségbe volt esve. A férjemmel megbeszéltük — mivel nekünk nincs gyerekünk —, hogy odavesszük magunkhoz. Eleinte nem akarta elfogadni a segítő jobbot, de végül kiköltözött a házból, és nálunk talált otthont. A lánya két évvel később férjhez ment.

A férjemmel dolgoztunk, a sógornőm tartotta rendben a házat, ő volt a gazdaasszony — és jól megvoltunk. A férjemmel egy vállalatban dolgoztunk, és a szakszervezet által kaptunk egy tíznapos pihenőt a Junaković Gyógyfürdőben. A férjem nem szereti az ilyesmit, hát sikerült elintézni, hogy a sógornőm jöjjön velem. Azt hiszem, életében ez volt az első alkalom, hogy valahova elment, ahol nem kellett semmit dolgoznia. Úgy örült, mint egy gyerek. Amikor hazajöttünk a gyógyfürdőből, a férjem elmondta, hogy az utcából az egyik sokgyermekes család tízéves fia betört hozzánk, amíg ő a munkán volt, és megdézsmálta a kamra tartalmát. Jelentette a betörést, a tettest hamar megtalálták, és a szociális gondozó véleménye szerint valószínű, hogy elveszik a családtól, és majd mások fogják gondozni. Addig könyörögtem a férjemnek, mígnem végül ráállt, hogy mi vegyük magunkhoz. Nem volt egyszerű, de a végén sikerült. Tőlünk járt iskolába, tőlünk ment katonának, tőlünk nősült. Én közben igyekeztem elérni, hogy az igazi családjával is fenntartson egy normális viszonyt. A férjem és én vagyunk a „mutti” és a „fati”, az igazi szülei az pedig „öregek”. Van két kislánya, mi vagyunk a „nagyszülők”.

Én már csaknem tíz éve nyugdíjas vagyok. A környékbeli, idősebb asszonyokkal egy civil szervezetet alapítottam, mely ingyenesen nyújt segítséget az egyedül élő, segítségre szoruló embereknek. Időnként valamelyikünknél közös teadélutánt vagy kártyapartit rendezünk. Ilyenkor kibeszélgetjük magunkat, örülünk egymásnak, örülünk, hogy még élünk. Mert nem mindig az anyagiak hozzák meg a boldogságot, a szép életet — persze könnyebb, ha az embernek nem 20 000 dinár a nyugdíja, de ennyivel is lehetünk boldogok. Persze, ha megtanuljuk összehangolni a kívánságainkat a lehetőségeinkkel. Ehhez nem kell külön tudomány. Ha valaki engem kérdez, én csak azt mondom: életemben már rengeteg embert kísértem el utolsó útjára, idegent is, de hozzám közel állót is. És valamennyien úgy mentek el, hogy a szemfedőn kívül semmi sem volt a koporsójukban. Mert ahová mentek, ott már nem kell senkinek semmi. Az életünket itt éljük, ezt kell úgy intézni, hogy legyen részünk szép pillanatokban is. Higgyék el, csak akarni kell, és akkor megtaláljuk a módját, hogy legyenek szép pillanatok is, bármerre fordul is a kocsink rúdja.