Amikor bajtársamat, Buda Mátyást hazavitték, és a rendőrökkel belépett a kapun, a nagynénje sietett elébe, majd se szó, se beszéd egy hatalmas pofont kevert le neki. Az egyik rendőr, aki ismerte Matyit, közéjük állt.
— Ne bántsa, asszonyom, az öccse nem bűnös!
Ismét bementünk a rendőrségre, ahol már majdnem mindannyian ott voltak. A irodából kijött ismét a rendőrfőnök, és erélyesen azt mondta.
— Látom, egyelőre makacsul tagadtok. Azt állítjátok, hogy nem ti öltétek meg ezt az embert. Csak egyvalami érdekel: ki gyalázta meg közületek?
Budával egymásra néztünk. Nem tudtuk, hogy valójában miről van szó. Buda rá is kérdezett, hogy miféle meggyalázásról beszél.
— Hát ti tényleg játsszátok a bolondot. Közületek valaki ennek a szerencsétlennek egy faágat nyomott a végbelébe.
Budával egymásra néztünk. Nem akartunk hinni a fülünknek, habár amikor Vétkesre és Károlyira tekintettem, úgy tűnt, mintha tudnának valamit. Ők is mélyen hallgattak, majd egy adott pillanatban Vétkes felállt, és teljes lelki nyugalommal rámutatott Károlyira.
— Én láttam, ő volt. Ez ott történt a Május 1. utcában — mondta Vétkes.
Károlyi lecsapta a fejét, és nem szólt semmit.
— Károlyi, gyere be velem az irodába! — szólított fel a rendőr.
Károlyi bement, majd 15 perc elteltével már jöttek is ki a rendőrrel. Ismét leült mellénk, de nem szólt semmit. Ezután egyenként mentünk kihallgatásra. Sorra kerültem én is. A rendőrfőnök meg a két vizsgálóbiztos olyan fényképeket tett elém, amelyeken ez a bizonyos sértett — akinek ekkor még a nevét sem tudtam — pucéran fekszik a földön.
— Nos, akkor vallomást teszel? — kérdezett a rendőr.
— Én már tettem vallomást — válaszoltam.
— Arra a néhány ütésre gondolsz, amit bevallottál? Nem gondolod tán, hogy elhisszük, hogy a barátnődet védted? Ez nevetséges! — provokált cinikusan.
— Márpedig most nincs mit bevallanom.
— Hát jó, ha nem akarsz enyhíteni a helyzeteden, ám legyen!
— Nincs mit mondanom.
— Hát jó. Menj ki az irodából! — utasított.
Becsuktam az ajtót magam mögött, majd leültem. Miután mindenkit ismételten kihallgatott ez a gyalázatos népség, a rendőrfőnök kijött, vizsgálóan ránk tekintett, majd így szólt:
— Most vér- és vizeletmintára visznek benneteket, később pedig majd meglátjuk, mi lesz veletek.
Jött is nemsokára néhány rendőr, beültettek bennünket egy Zastava típusú fehér civilautóba meg egy rendőrautóba, és elindultunk az egészségház irányába. Mindvégig bilincs nélkül, szabadon sétálhattunk, csak hát rendőrök kíséretében. Beléptünk az egészségházba, és hirtelen megpillantottuk Zolit, a mentőst.
Buda azonnal meg is szólította:
— Zoli, milyen állapotban volt az az alak, akit ma reggel bevittek a kórházba? Meghalt? — kérdezte aggodalommal a hangjában.
— Dehogy halt meg! Néhány karcolás van csak rajta, semmiség.
Még mámorosan is furcsának találtam az új információt, a rendőrségi naplók ugyanis azt állították, hogy az a bizonyos személy meghalt. Szóval mégsem igaz! A következőkben történteknek talán az volt az előidézője, hogy kiderült az igazság. Ültünk az egészségházi padon, és egyesével mentünk vérvételre. Ezután következett a vizeletminta-adás, ami nem ment mindenkinek zökkenőmentesen — egészen pontosan Károlyi Mihálynak akadtak gondjai. Bement a toalettbe, és néhány perc után kijelentette:
— Ez nekem nem megy!
— Az meg már hogy lehet?! – csattant fel a rendőr.
— Egyszerűen nem megy!
— Hát jó — mondta a rendőr, majd egy pillanat alatt Károlyival a toalettben termett, és megengedte a vízcsapot. — Próbáld most! — nevetett.
Mindnyájan megindultunk a rendőrautók irányába. Amikor beültünk a szebb időket is megélt Zastavába, nem akart beindulni — ezért tolni kezdtük a fehér tragacsot. Ez remek alkalom lehetett volna a szökésre, de senkinek sem fordult meg a fejében.
...és ekkor még nem tudtuk...!
Nagy nehezen beindult az az roncsautó. Lassan visszadöcögtünk a kapitányságra, ahol a rendőrparancsok ismét egyesével hívott be bennünket.
— Verebélyi, ha még egyszer meglátlak itt, nagyon megverlek! — mondta.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Intett, hogy menjek ki az irodából.
Leültem a többiek mellé. Bizonyos idő elteltével ismét hívogatni kezdett bennünket. Láttam a többiek arcán, hogy valami nem stimmel. Amikor sorra kerültem én is, becsuktam az ajtót mögöttem.
— Verebélyi, börtönbe kerültök. Gyilkossági kísérlettel vagytok gyanúsítva — közölte.
Forogni kezdett velem a világ, nem hittem a fülemnek.
— Mivel?!
— Süket vagy? Gyilkossági kísérlettel. Írd alá!
— De hát én nem akartam senkit megölni!
— Ez már nem az én gondom. Magyarázd majd el a bírónak.
Mit tehettem?! Aláírtam a 48 órás letartóztatásról szóló végzést, ami ugyan hiba volt, de nem tehettem mást.
Csak ültünk, és se én, se a többiek nem tudtak megszólalni.
Egyszer csak kijött ismét ez a senkiházi az irodából.
— Van cigarettátok? — kérdezte.
— Nincs.
— Kinek van? — kérdezte.
— Nekem — szóltam.
Pénzt adtam a rendőrnek, és néhány perc elteltével öt doboz Drina márkájú cigarettával tért vissza.
Kisvártatva megérkeztek az újvidéki rendőrök is a kombival...
(Folytatjuk)