Törteli Réka. Az újvidéki Művészeti Akadémia festő szakának hallgatója. Szürreális művein színek, fotóin fekete-fehérség. Foglalkoztatja a test, annak határai, a leépülés. Mint mondja, nem képes a teljes absztrakcióra, a figuralitás érdekli. Kifesti magából a képeket. A londoni iskola alkotói a kedvencei. Szívesen mozdulna, mondjuk, Berlinbe. A kávét cukor nélkül issza.
* Szerinted létezik az a sokat emlegetett művészi véna?
— Persze. Sőt, azt gondolom, minden gyermekben ott van, aztán valakiből sikerül kiirtani, másokból kevésbé. Belőlem nem sikerült. Pedig dolgoztak rajta. Volt okom lázadni, hiszen pályaválasztáskor azt mondták, nem tartják jó ötletnek a Művészeti Akadémiát, de én kitartottam mellette. A régi, bolyais (Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium) osztályfőnököm végül beszélt a szüleimmel, és meggyőzte őket. Alapjáraton mindig a festés, a rajz volt a legjobb időtöltés számomra. Nem túl eszközigényes — főleg gyerekkorban —, nem kell kommunikálni közben, és létrejön egy produktum. Nemrég megtaláltam a gyerekkori rajzaimat, s elkezdtem őket rekonstruálni. Érdekes volt látni, hogy már akkor eléggé különleges dolgokat vetettem papírra.
* Miket rajzoltál?
— Találtam például több hibridet is az óvodai rajzfüzetemben. Három pár mellet rajzoltam egy nőnek, állathibrideket firkáltam. S ami még érdekesebb, hogy az óvodai rajzfüzetben jól nevelten követem a kért tematikát, napocskát, erdőt, állatkákat rajzolok, az itthoni rajzfüzetemben kelnek életre ezek a furcsa lények.
* A fekete-fehér tónusoktól most valahogy a színekbe folytál át. Szándékos, véletlen vagy csak egy szükségszerű alkotói váltás?
— A középiskolát végigfestettem. Eszement mennyiségű kép született, de főleg tanulmányok, melyek egy picit azt hozták, hogy egy időre félretettem a festékeket, s egy bizonytalanabb időszakom következett, azt éreztem, vissza kell térnem az alapokhoz, a rajzhoz. Anélkül senkiből nem lesz jó festő, hogy ne tudjon rajzolni. Elég analitikusan rajzoltam ekkor, precízen, visszafojtva az expresszív vonalat. Nagyon belemerültem. Képes voltam reggel 9-től délután 5-ig három milliméteres vonalakat húzgálni, kikapcsolt. Aztán nyáron a Művészet- és Műemlékvédelem Táborban Soltis Miki mutatta meg a munkáit, például egy csemperészletet, s elmesélte, mennyire élvezte megfesteni. Én pedig gyötröm magam bizonyos dolgokkal, nem fejezek be semmit, nem jó ez így. Úgyhogy egyik nap leültem a teraszon, kinyitottam egy sört, s elkezdtem alkotni valamit, ami élvezetből születik. Visszakanyarodtam a naivabb, szürreálisabb énemhez, és megjelentek a színek.
* Azt mondod, nem fejezel be képeket? De később sem? Befejezetlenül maradnak?
— Közhely, hogy nem lehet befejezni valamit, csak abbahagyni, nálam azonban az történt, hogy nem készült el a kép, s nem is tudtam hozzányúlni tovább. Félretettem, hiszen van, akinél működik a pihentetés. Na nálam nem. S ott volt egy műterem tele befejezetlen képekkel. Nem volt túlságosan megnyugtató érzés. Az akadémián fel van gyorsítva az alkotási folyamat. Az első két évben még elszórakozhatsz, de utána már projektumokon, kiállításokon kell dolgozni, s van ebben egy fojtogató érzés, hogy letelik itt az időd, s kell egy kész anyag, hogy továbblépj. Nem vagyok képes teljes absztrakcióra. Az absztrahált felületek érdekelnek, de kell valami megfogható, hogy komponálni tudjak. Ezért tértem vissza, vagy maradtam a figuralitásnál, csak mostanság már alázatosabban állok hozzá.
* Kinek festesz?
— Elsősorban magamnak. Túl sok minden vonz vizuálisan. Szövegek, képrészletek, színek, és nem tudom ezt a sok információt feldolgozni. Át kell konvertálnom. Néha valami szürreális kép jelenik meg a fejemben, s ezt megpróbálom átvetíteni egy felületre, hogy ne jelenjen meg állandóan. Ezért szerepel, mondjuk, a képen egy rókás butt pluggal fetrengő nő mellett egy rózsaszín flamingós úszógumi. Kifestem magamból őket.
* A vizualitás mellett a szavakat is igényled, hiszen írsz is. A szóból jön a kép, vagy fordítva?
— Fordítva. Nagyon vizuális típus vagyok, ami problematikus is írás közben, mert soha nem „hallom”, mit is akarok leírni. Ráadásul nagyon rossz ritmusérzékem van, ami megnehezíti a költészetet.
* Akkor hogyan írsz?
— Látom, amit megírok.
* Vannak visszatérő, kedvenc témáid, melyek gyakran megjelennek a szövegeidben?
— A betegség például ilyen. Nagyon körülvett az utóbbi időben, s állandóan ehhez nyúlok vissza. S nem is a halál témája, inkább a leépülés folyamata.
* Kinek mutatod meg a munkáidat?
— Változó. Szeretem a kritikát, az interakciót, de most éppen olyan időszakomat élem, hogy nem nagyon szeretnék semmit senkinek megmutatni, mert fojtogatónak érzem. Amíg otthon csinálom, addig terápia, amint pedig kilépek vele mások elé, elkezd művészetté válni. Most van bennem egy adag önzőség mindezzel kapcsolatban.
* A fotóidat viszont gyakrabban osztod meg másokkal.
— Régebben gyűlöltem a fotózást. A középiskolában volt ilyen tárgyunk, de azt éreztem, szörnyű képeket csinálok, s a kapott témák sem voltak számomra túl inspiratívak. Akkoriban még a telefonokkal sem lehetett jó minőségű képet készíteni, zavart, hogy minden felvétel szemcsés. Na, most viszont éppen ez a mániám. Színes fotókat nem szeretek csinálni. Voltak időszakaim, amikor nem tudtam semmihez sem nyúlni. Sem íráshoz, sem festészethez, semmihez. Kiégésközeli fázisokban voltam, ami persze durva ilyen fiatalon, de valahogy a fotóhoz tudtam nyúlni. Más embert nem szeretek fotózni, magamat fényképezem, és a tájat. Rengeteget fotóztam, főleg a karanténidőszak alatt, és főleg mobillal. Több ezer kép készült, mindent lefotóztam. Ezekből néhányat meg is osztottam, mert nincs velük célom. Jó referencia és hasznos. Emellett én szeretek fotóról dolgozni. Nem beszél vissza. Egy jó adatbázis. Saját magadtól lopsz. (Nevet.)
* Szögi Csaba Szakura angyalai című kötetét is te illusztráltad. Hogy nyúltál hozzá?
— A végleges változatot négy-öt paradigmaváltás előzte meg. Sokszor elolvastam a szöveget. Csabának van egy igen széles palettája, tehát motívumban nincs hiány. A legszebb és a legnehezebb része is a szerzővel való konzultáció volt. Ezt nyilván nem minden illusztrátor csinálja, én ötpercenként jelentkeztem neki. Hiszen ez nem rólam és az ambícióimról szólt, hanem a könyvről. Szerencsére jól kommunikálunk, úgyhogy szerintem jól sikerült.
* S az alkalmazott művészet az, ami jövedelmezőbb? Te például adtál már el a képeid közül?
— Nagyon keveset és nagyon nevetséges áron. Jó érzés eladni, de itt is vannak zsákutcák. Van egy szerbiai átlagkereset és van a festménynek egy ára. Tehát tudom, mennyit ér. Sokszor kellemetlen is válaszolnom arra a kérdésre, hogy mennyibe kerül egy képem. Jó lenne egy webes galéria, abban látok fantáziát. Sajnálom, hogy az emberek nem járnak például kiállításmegnyitókra, nem maradnak ott, nem beszélgetnek a művészekkel, pedig mi ezt igényelnénk. Sok helyen mintha berögződött volna, hogy galériába járni, festményt vásárolni elitista dolog. Talán ezt lerombolandó lenne jó, ha találkoznának az alkotóval. Csak ahhoz, ugyebár, el kell jönni.
* Zentáról érkeztél Újvidékre. Pedig a zentaiak inkább észak felé tendálnak, ha a továbbtanulásról van szó.
— Tetszett a város, tetszett a műterem, s azért a társaságom nagy része is itt maradt, ráadásul anyagilag sem álltam készen Pestre. Berlin nagyon vonz, inspiráló közegnek érzem, de ez természetes, hiszen az egész város olyan, mint egy múzeum. Ez a kelet-európai melankólia is tud inspirálóan hatni, de egy idő után elég. Volt bennem egy lokálpatriotizmus is, de most, hogy egy picit érettebb vagyok, azt érzem, már mozdulnék valahová. Elmennék a nagyvilágba szétnézni, hogy lássam, hol érzem jól magam. Az akadémián nagyon jó mestereink vannak, de például Pesten sokkal szabadabb a műteremhasználat, a diákok szinte ott élnek, ez nekem hiányzik.
Fényképezte: Szerda Zsófi