A faluközpont

Csóka. Kőhajításnyira - 5 km-re - Zentától, a délvidéki magyarság egyik nagy művelődési központjától, a Tisza-parttól. Hatezer főnyi lakosának nem is olyan régen még kétharmada magyar volt, ma több mint a fele az. Tíz-egynéhány éve virágzó nagy állami gazdaságáról volt híres, élelmiszer-iparáról, a bellyei kombináton kívül ide küldték Belgrádból a fiatal szakembereket mintagazdaságot látni. A zentaiak - mint általában a bácskaiak - ugyan mindig lenézték egy kicsit a csókaiakat, mert ,,bükkfafejű bánátiak. Mert ,,mások. A csókaiak viszont mindig rátartiak voltak. Hogyisne, mondja beszélgetőtársunk, szülőhelye történetének egyik legjobb ismerője, Jasura József, hiszen Közép-Európa legfontosabb őstelepe helyén épült a falu, 5000 éve élnek itt emberek. A csiszolt kőkorszaknak mintegy 10 ezer leletét gyűjtötte be hétéves munkával Móra Ferenc a szegedi múzeum számára, a Marcibányi grófok által a XIII. században épített templom mögötti, Kremenyáknak (magyarul: Tűzkőhelynek) nevezett halmon. Csóka bizony ott szerepel a világ régészeti irodalmában ,,csókai kultúra címszó alatt. Kiváló szegedi írónk irodalmi opusában is tekintélyes szerep jut a torontáli ,,jámbor kis falu-nak, gondoljunk csak az olvasókönyvekre, amelyekből ki sem maradhattak A csókai csata vagy A csókai csóka c. kiváló Móra-írások.
- Itt már a Lédererék idejében, az első világháború előtt virágzó gyárak, üzemek voltak, világhíres borpince, öntözéses gazdálkodás folyt, ellátták Európát virág- és veteménymaggal... Itt munkásosztály volt, nemcsak ,,földhöz ragadt parasztság. Újságot járattak, megvették az első rádiókat, élénk művelődési életet éltek, s még az öltözködésükben is lépést tartottak a korral - mondja Jasura József. - Azért olyan rátartiak, becsvágyóak a csókaiak. Az államosítás után is sokáig állták a sarat az üzemek, 30-40 kilométerről jártak az emberek ide dolgozni, maga a gyár 1700 alkalmazottnak adott kenyeret... A kilencvenes évek elejétől kezdve aztán majdnem minden tönkrement, hogy úgy mondjam: ,,szellemváros lettünk. Sokan elköltöztek, a fiatalok mennek a munka után.
Fehér Kálmánnak, a csókai születésű közismert írónknak, szerkesztőnknek, a Fórum Kiadóház valamikori vezérigazgatójának, Jugoszlávia bangladesi nagykövetének a csendes kis házában ülünk negyedmagunkkal, a vendégek között van a fiatal és tehetséges Nagy Gábor is, a falu szülöttje, aki ma Szegeden él, s az Esély a Stabilitásra Közalapítvány munkatársa megalakulásától, 2000-től kezdve. S aki általános vélemény szerint nagyon sokat tett ezekben a nehéz időkben Csókáért. Igaz, ő maga tiltakozik az ilyenfajta fogalmazás ellen, mondván, hogy ők ,,minden előrevivő, demokratikus megmozdulást támogatnak, legyen az akár magyar, akár szerb. Neki köszönhető, vélik, hogy ma a Móra Ferenc Művelődési Egyesület 40 év után átköltözhetett abból az 5x5 méteres ,,lyuk'-ból a gyönyörű székházba. A valamikori Korhecz-házat alakították/alakítják át Magyar Házzá. Az alagsor már alkalmas arra, hogy fogadja a tagságot, de a földszinten és a tetőtéren még dolgoznak, 40 fős kollégiumot és vendégszobákat fognak kiképezni. Egy biztos, jegyzi meg Gábor: az utóbbi öt évben többet tettek e téren, mint az elmúlt negyvenben. Egy másik épületet szintén sikerül felújítani a magyarországi adófizetők pénzéből: a Gazdakör ugyancsak székházat kapott. S ami a legnagyobb beruházás: a műemlékké nyilvánított, hamarosan kétszáz éves katolikus templom is restaurálva lesz. A költségvetés már elkészült, egyelőre a tetőzetet tették rendbe.
Gábor, hacsak teheti, minden víkenden hazajön a gyerekeivel a nagyszülőkhöz. És büszke arra, hogy ,,bánáti, vallja. Ez egy komisz, szikes terület, de - ahogy több író is megírta már - ha mélyre hatolunk benne, ,,aranyfolyam-ra lelünk, nagy értékeket, értékes embereket találunk.
- Miben különböznek a bánátiak a bácskaiaktól? - húzom meg a nyelvét.
- Talán zárkózottabbak náluk. Az életkörülményeik, -lehetőségeik - a földrajzi és történelmi adottságokból kifolyólag - soha nem voltak olyanok, mint Bácskában. És ez a mindennapi életben is benne van. A bánátiak ,,mások. Akikkel én együtt dolgoztam, azoknak főleg a szavahihetőségét emelném ki. Itt talán kevesebbet vállalnak, de amit elvállalnak, azt végigcsinálják, ha addig élnek is.
- Kitartóak és elég konokok - fűzi hozzá Fehér Kálmán. - Bánátban főleg nagybirtokok voltak. Ide jöttek a cselédek, szegény, kiszolgáltatott népség... Látástól vakulásig gyűrni kellett az ipart, hogy megmaradjanak. A föld meg nem vajpuha bácskai föld, hanem kőkemény. Amikor szárazság van, szikrázik a kapa, ha meg nedves, leveszi a cipőt a lábadról.
- S ki műveli ezt a földet? - teszi fel a költői kérdést Jasura József. - A bolond magyar!
A verandán megterített asztalnál ülő, szintén bánáti származású Tóth László ügyvéd barátunk, aki valamikor az újvidéki tévé meg az írott magyar médiumok munkatársa volt, megerősíti a csókaiak jó hírét egy maga hallotta történettel: hetvennégyben felkereste ugyanis a messzi vidéken híres, idevalósi ,,juhász professzor-t, Banka Mihályt. Akihez úgy jártak Zimonyból, a mezőgazdasági karról az egyetemi tanárok birkatenyésztési szaktanácsadásért, mint a nép a szentkútra. Banka Mihálynak még az ükapja is juhász volt, híres juhász, aki - a riporter szerint - a maga tapasztalata alapján rájött a védőoltás elméletére. Rengeteg birka hullott el akkoriban himlőben, mondta Banka Mihály, az állománynak néha a 98 százaléka is. Az öreg megfigyelte, hogy amelyik túlélte a betegséget, annak a fülén daganat maradt. Abból aztán kivágta a gennyet, s üvegcsébe téve befalazta a juhászkunyhó északi falába. Amikor megjelent a himlő, kivette onnan, belemártott egy tűt, s megkarcolta vele a birkák fülét. S mit ád Isten, az állomány 98 százaléka túlélte!
Hogy mi mindenről hallottunk még a híres Csókán, milyenek voltak valaha ott a gazdasági körülmények, s milyenek lehetnének, arról következő számunkban az egyik legilletékesebb szakembert, több ottani birtok valamikori munkatársát, igazgatóját, Vrábel Jánost kérdezzük.