* Az építészettől a dizájnig. A kettőnek valahol van köze egymáshoz. Téged mi csábított át a dizájn területére?

— Mindig úgy tekintettem az építészetre, ahogyan azt édesapám művelte, és műveli mindmáig. Szerettem ott lenni mellette, nézni, ahogy dolgozik, de én nem szerettem csinálni. Mégis beiratkoztam egy szegedi építészeti szakközépiskolába, majd Újvidéken az építészeti karra. Egyrészt családi javaslatra, másrészt hogy megpróbáljam, hátha mégis működhet, viszont elég gyorsan kiderült, hogy nem ez lesz az én utam. (A szüleim számára talán egy kicsit később derült ki, de megbékéltek a döntésemmel). A tervezés, a dizájn viszont mindig érdekelt. Eleinte a belsőépítész szakma tűnt számomra ideálisnak, azon belül is a bútortervezés — ilyen szak azonban csak Belgrádban van —, de végül grafikus dizájnerként végeztem. A nulláról kezdtem. Megvolt a kellő kézügyességem, s az alatt a másfél év alatt, amíg készültem az akadémiára, rengeteget dolgoztam, és fejlesztettem magam. A multimédiába és a dizájnba már a felkészülés alatt beleszerettem. Az első két évben vért izzadtam, hiszen fel kellett zárkóznom azokhoz, akik különféle művészeti szakközépiskolákból érkeztek, és már a kezdetekkor sokkal többet tudtak nálam, de a harmadik és a negyedik évben megtérült a sok munka, sikerült felzárkóznom.

* Az akadémiai éveid alatt mi volt a leghasznosabb?

— Az, hogy megtanultam, mi is az a munkatempó. Ez a mi szakmánkban nagyon fontos, hiszen általában határidőtől határidőig dolgozunk. Az akadémián rengeteg munkánk volt, sok gyakorlattal, határidős átadással. Ezenkívül az egyetemen megtanultam gondolkodni, illetve megállni a saját lábamon. Erre sok figyelmet fordítottak a tanárok, s ezt imádtam. Persze amint kikerül az ember a való világba, rájön, hogy semmi sem úgy működik, ahogyan tanították, de akkorra már arra is fel van készítve, hogy ezt is elfogadja. Nagyon sokat tanultam még magáról a plakátról mint művészeti formáról, és több hasznos szakmai tárgyunk is volt.

* Most Zentán tanítasz, illetve különféle megrendeléseknek teszel eleget. Össze tudod egyeztetni a tervezői munkáidat a tanítással?

— Persze. A Bolyai tehetséggondozó képzőművészeti szakán számítógépes grafikát és multimédiát tanítok negyedikeseknek csütörtökönként és péntekenként. Nagyon szeretek tanítani, s külön szépsége az egésznek, hogy a Népkertben lévő Pionir otthonban tartom az órákat, és olyan a hangulat, mint az újvidéki akadémián. Barátságos és inspiráló a környezet. Azt mondtam, szeretek tanítani, de ha pontosabban szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ismét szeretek tanítani, egy kicsit ugyanis kiábrándultam a pedagógusi hivatásból a Széchenyi István Általános Iskolában eltöltött időszak után, mivel a diákokat sokkal inkább nevelni kellett, mint tanítani. Egészen más olyan emberekkel foglalkozni, akiket érdekel a mondandód. Most azt tanítom, ami a szakmám. A diákok persze megrémülnek, hogy csak számítógépes programokról fognak hallani, de nem. A multimédia tág fogalma a dizájnnak. A média multifunkcionális. A ceruzától kezdve egészen a digitális médiáig minden beletartozik.

* A tanítás mellett pedig a másféle kreatív energiáidat is kiélheted, hiszen könyveket illusztrálsz, plakátokat tervezel. Vannak állandó megrendeléseid, vagy ez mindig változó?

— Állandónak csak a Kosztolányi Dezső Színházat mondhatom, de ez a munka nem tölti be az egész hónapot. Emellett mindig van még valami, kisebb-nagyobb felkérések. Szinte törvényszerűség, hogy legfeljebb egy hétig pánikolok. Ilyenkor mindig azt kérdezem magamtól, hogy lesz-e következő munkám, és ha igen, mikor. Viszont, hála istennek, eddig mindig volt.

* Mit nehezebb illusztrálni, novelláskötetet vagy verseket? Esetleg plakátot tervezni?

— Ha tetszik a feladat, akkor egyik sem nehéz, legfeljebb csak elkezdeni a munkát. Mindig van egy vízióm, aztán sokszor két kattintás után meggyőzöm magam, hogy ez nem működik. Viszont ha megvan az első ötlet, onnantól már sínen vagyok.

* És mi van akkor, ha olyasminek az illusztrálására kérnek fel, ami nem tetszik? Akkor is megcsinálod?

— Nem hiszem, hogy elvállalnám. Esetleg csak úgy, ha a szerző beleegyezne abba, hogy a nemtetszésem látszódjon az illusztrációkon. Ha, mondjuk, az a bizonyos könyv trash stílusban íródott, akkor illene hozzá egy trash dizájn. Nemtetszésen egyébként nem is annyira a fogalmazásmódot értem, sokkal inkább a témát. Ha a könyv mondanivalója vagy témája jó, akkor számomra mindegy, hogyan van megírva. Még akkor is tetszhet, ha nem az én ízlésem szerint írták meg. A lényeg, hogy legyen egy nekem tetsző pontja annak, amit illusztrálnom kell.

* Plakát. Talán ez az a terület, ahol egy tervező kézjegye a leglátványosabb, ráadásul ezeket az alkotásokat látják a legtöbben, hiszen gyakran ellepik az utcákat. Mitől jó egy plakát? A Desiré Central Station fesztivál plakátjait (és a teljes vizuális arculatát) te tervezted néhány éve. Sokan beszélnek róla, dicsérik is, az idén pedig többen küldték be a fesztivál felhívására az ökölbe szorított és felemelt kezet ábrázoló fotóikat.

— A tavalyi plakáttal kapcsolatban az egyik közösségi oldalon egy kisebb vita robbant ki, melyben olyasmi is elhangzott, hogy a tervező szexista, és voltak olyanok is, akiknek nem tetszett. Az idén viszont nem találkoztam ilyen véleményekkel. De akár jót, akár rosszat mondanak a vizuális arculatra és a plakátra, ez mindenképpen hasznos a fesztiválnak, hiszen beszélnek róla, foglalkoznak vele. S éppen a tavalyinak volt „no comment / say it loud” a szlogenje, tehát igen, még a szlogenje is bosszantó volt, és nyilván a plakát is elérte a célját. Volt, akiket felháborított, másokat lenyűgözött. Attól jó egy plakát, ha tudja tükrözni például egy fesztivál hangulatát, tradícióját, a fellépő társulatokat, azt, amit a rendezvény képvisel. Egy előadás esetében azonban már nem ez a legfontosabb. Ott talán annyi is elegendő, ha a plakát a színdarab egyetlen motívumát ragadja ki és mutatja be, egy részletet az egészből vagy az összhangot több kis szegmensben. Nem kell viszont feltétlenül tükröznie magát az előadást. Egy darab plakátja az első reklám, az első .

* Amikor könyvet illusztrálsz, mi az első lépés?

— Természetesen az, hogy elolvasom. Akkor tudok a leghatékonyabban dolgozni (s ez a plakátokra is igaz), ha a szerző, író, rendező elmondja, számára mi fontos, mit szeretne hangsúlyozni. Tehát az ő szemszögének kell találkoznia az enyémmel. De persze ez is változó. Érdekes, hogy én mindig plakátban gondolkozom, ez a kedvenc irányom. Az a könyvlap, amelyen megjelenik az illusztráció, számomra olyan, akár egy plakát, és ez, úgy tűnik, egyelőre egy hálás kommunikációs forma, hiszen teljesen egyedül is tud működni, valamint akkor is funkcionál, ha kiszakítod a környezetéből.

* Rengeteg munkád volt az elmúlt néhány évben. Felmerült már benned, hogy bemutasd őket egy önálló kiállításon?

— Majd öregkoromban. Az önálló kiállítás ötlete egyébként nagyon szimpatikus, és elképzelhető, hogy egy év múlva én is szervezek egyet (ezzel rögtön meg is cáfolom azt, amit az imént mondtam), de egyelőre úgy gondolom, a munkásságom még nem elég nagy egy önálló kiállításhoz.

A nyitóképen Blaskó Árpád (a szerző felvétele)