home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A panaszkodó ego
Dr. Kasza Bálint
2021.08.23.
LXXVI. évf. 33. szám
A panaszkodó ego

Ha segíteni már nincs mód a bajon,

Adj túl minden keserves sóhajon.

Ki azon jajgat, ami megesett,

A régi bajhoz újat keresett.


(Shakespeare)

Hétköznapi beszélgetéseink egyik leggyakoribb témája a panasz. Bennünket, magyarokat híresen pesszimista gondolkodású népnek tartanak, számunkra ez adja meg az összetartozás, a közös sors érzését. A panaszkodásra számtalan szavunk van, míg a vigasztalásra sokkal kevesebb. Miért jó a panaszkodás, megbántottság, ha tudjuk, hogy minden panaszkodással töltött pillanat a saját életünkből vesz el időt? Ha ennyit panaszkodunk, akkor ez valamire mégiscsak jó, különben miért tennénk? Lehet-e segíteni a panaszkodó embernek, mikor minden megoldási javaslatot elhárít, és mindig készen áll a kifogások gyártására?


A legnépszerűbb magyar „sportág”: a panaszkodás

A sopánkodó ember áldozatnak érzi magát, haragos, felzaklatott, nem mer kilépni komfortzónájából, s amíg panaszkodik, addig sem kell cselekednie, aktívan keresnie a megoldást. Megelégszik azzal, hogy sajnálgatják, szörnyülködnek problémáin, mert így tovább szenvedhet, miközben a világra meg a többi emberre tudja hárítani a veszteségeit. Így kívánja magára vonni a figyelmet, megbecsülést, szeretetet, megfeledkezik arról, hogy rosszul szereti magát, és így akarja palástolni a fájdalmát meg a gyengeségét. Érzékeltetni szeretné, hogy támaszra, megértésre és segítségre szorul. A panaszkodás szokássá válik, a folytonosan panaszkodó képes úgy megváltozni, hogy akkor érzi jól magát, amikor nem érzi jól magát. A legtöbben tudattalanul azonosulnak ezzel a gondolatfolyammal és az ezt kísérő érzelmekkel, nem is sejtve, hogy a háttérben az ego áll, az egós elme. Ez bújik meg minden gondolat, emlék, vélemény, érzelem, reakció mögött. Megfontolandó Eckhart Tolle véleménye: „A panaszkodás mindig az éppen létező el nem fogadása. […] Amikor panaszkodsz, áldozattá teszed magad. […] Változtass hát a helyzeten tettel, vagy szükség esetén mondd el a véleményedet, és lépj ki a helyzetből, vagy fogadd azt el! Minden más haszontalanság.” Az egónak a panaszkodás a kedvenc eszköze, tudattalanul ezzel erősíti magát. Úgy érzi, ha panaszkodik, igaza van, akkor tökéletes, ez fejleszti megbízhatóan. Alig várja, hogy mérges lehessen, s ugorhasson ilyen kifejezésekkel: „Felháborító!” „Mit képzelsz?!” „Kikérem magamnak!” Az ego a saját hibáit elnézi, másokéit hangsúlyozza, felnagyítja. Az sem számít, hogy ezt hangosan teszi, vagy gondolatban, ekkor úgy érzi, mindenki más téved, hibás, csak ő feddhetetlen. Képes negatív gondolati címkéket aggatni másokra, így próbál mások fölé kerekedni, ezzel igyekszik több energiához jutni, mellyel le tudja győzni megbántottságát. A panaszkodás tudattalanul szokássá válik.

Miért teszi mindezt velünk? Az ego (éntudat) a személyiségünk középpontja, irányítója, ő határol el, különböztet meg bennünket a külvilágtól és másoktól („vagyok én és vannak mások”). Közvetlenül megismerhetetlen, de funkciói érezhetőek. Az ego a személyiségünk szervező és irányító központja, megteremti az egyensúlyt az egyén és a környezet között. Lehetővé teszi, hogy eligazodjunk a hétköznapi életünkben, elvégezzük a szükséges teendőinket. Életünk része, védeni akar bennünket, biztonságot adni, arra ösztökél, hogy fizikai, anyagi haszonra törekedjünk.


Az ego nem más, mint a hamis én

A gyermek ego nélkül születik, olyan, mint egy tiszta lap. Az ego kora gyermekkorban alakul ki, az elme szülöttje. Az elme saját mintájára neveli, az idő előrehaladtával folyamatosan kényezteti, neveli, ápolja. Az elme a ragyogó gyermeki, valódi ént idővel — miközben egót épít köré — sötétségbe burkolja, hamis éntudatot, önazonosságot hoz létre, elhitetve, hogy az mi vagyunk. Kialakulásában nagy befolyása van a nevelésnek, kultúrának, családi háttérnek, nemzetiségnek, vallásnak, politikai hovatartozásnak, társadalomnak. Neveltetésüknél fogva a legtöbben egoközpontúan közelítik meg az életet. A gondolatok, érzelmek, emlékek folyamatosan alakítják az egót, mely rögzíti a szerepeket. A korábbi tapasztalatokból kialakít egy olyan védekező rendszert, amellyel igyekszik megvédeni bennünket a múlt fájdalmas emlékeitől, sérüléseitől. Kialakul egy olyan részünk, amely a jelenlegi állapotunkat (testi, lelki, spirituális) bármilyen áron fenn akarja tartani. Az ego gyakran akkor is automatikusan a kezébe veszi a gyeplőt, és fenn akarja tartani az aktuális, azaz változatlan állapotot, amikor az valójában már nem áll érdekünkben. Ezt a kialakult („egós”) énképet ugyanúgy igyekszünk védeni, mint a legtöbbször önmagunkat, emiatt érint rosszul bennünket, ha valaki egy olyan nézetet, véleményt kritizál, amellyel azonosulunk. Hasonló ez ahhoz a színészhez, aki képtelen „letenni” szerepét a színdarab végén, a hétköznapokban is tovább játssza azt. Így tudunk mi is azonosulni a szakmánkkal, a vallással, a tulajdonságainkkal vagy éppen a múltban velünk történt eseményekkel. Gyakran akkor sem lépünk ki szerepünkből, azonosulunk vele, éntudattal ruházzuk fel, amikor már túlléptünk rajta.

Valójában csak a személyiségünk van, nincs az ego vagy az én, amelyet az ego és az én kettőssége határoz meg. Az a fontos, hogy melyiknek adunk több teret: az énnek, mely tekintettel van másokra is, vagy pedig az egónak, melyet csak önmaga érdekel, elhatárolja magát másoktól, kizár másokat a saját maga által kialakított világból, elhatárolja magát a valóságtól. Ez utóbbi szerint az élet lényege: sikeresnek lenni a világban.

Az ego a filozófiáját rendkívül változatos módszerekkel valósítja meg, önmagát helyezi a világ középpontjába, minden és mindenki más körülötte forog. Még a személyes azonosságunk is részben attól függ, hogy mit vár el az ego tőlünk. Az anyagelvűség világában az anyagi javak elérése a cél, ezt látjuk mindenhol. Az ego sugallata az is, hogy akkor vagyok több, ha több pénzem van, ha jobb az autóm, ha nagyobb a házam. Az ego csak tárgyakat, külső tetteket lát és ért meg. Látókörében érzelmeknek nem jut hely: sem a szeretetnek, gondoskodásnak, együttérzésnek, alázatnak, hálának, sem más emocionális megnyilvánulásoknak. Nem tűri az összetartozást, melyet a szív, a lélek vezérel. A különválasztásra törekszik. Ahhoz, hogy határtalan szabadsághoz tudjunk jutni, az egót le kell győzni. „A szeretet az ego oldószere; a szeretet a legtermészetesebb forrás az isteni felé, és bármely irányból megtörténhet. Az alapvető kulcs: engedj a másiknak szabad utat, engedd be a szívedbe, a tudatodba, lelked legmélyébe.” (Osho)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..