Emlékszem, a főszerkesztői helyiségben hárman dolgoztak: a főszerkesztő, a műszaki szerkesztő és a lektor. Ha oda be kellett lépni, tudtuk: vagy dicsérnek, vagy ledorongolnak bennünket. Talán ezért is tartottunk mindhármuktól. A főszerkesztő(k)től azért, mert kíméletlenül meghúzták írásainkat, megkérdőjelezték mondatainkat, vagy az egész munkánk a papírkosárba került. A műszaki szerkesztő(k)től függött, milyen arculatot kapott a cikk. Ha tetszett nekik, amit olvastak, ők maguk is törekedtek a tetszetős „külsőre”. A lektor(ok) közreműködése sok esetben láthatatlannak tűnt, de mivel mindannyian hiúk voltunk, elsőként a saját írásainkat olvastuk vissza a friss számban, s akkor bizony sok minden kiderült...

• Számtalanszor meghökkentett a tény, hogy nagyon sokan azt sem tudják, mit jelent az a kifejezés, hogy lektor. Te hogyan jellemeznéd a mesterséged?

— Számos nehézsége ellenére is a legizgalmasabb alkotótevékenységek egyike. És a legháládatlanabb is. Kényes és felelősségteljes dolog ugyanis a nyelvi gyomlálás, óvatosságot és körültekintést kíván: a nyelvhelyesség szabályainak megfelelően úgy kell javítani a hibákat, hogy közben ne sérüljön a szöveg stílusa, hogy tekintettel legyünk egyéni jegyeire, hangjára, a mondat- és szövegszerkezetre. A számomra legfájdalmasabb kritika az, amikor azt mondják, hogy a nyelvészek önkényeskednek. Szó, ami szó, előfordul, hogy némely szöveg egészen megváltozik a javítás hatására, de ez a legtöbb esetben attól menti meg, hogy a szerkesztő papírkosarába kerüljön. Másrészt az öncélú beavatkozásával sokszor maga a lektor is hozzájárul a nyelv elszegényedéséhez, amikor valakit azért hibáztat, mert nyelvhasználata eltér a köznyelvtől, vagy pedig amikor mindenáron az irodalmi nyelv használatát propagálja.

• A mai számítógépekben már ott a helyesírási program, ezért sokan úgy vélik, hogy nincs is szükség lektorra a szerkesztőségekben. Mi a véleményed erről?

— Nyelvművelő—nyelvcsősz—nyelvvédő—nyelvészeti kuruzsló (!) — így szokták nevezni ennek a kihalófélben levő szakmának a művelőit, aszerint, hogy az elismerés vagy a rosszallás hangján szólnak-e róluk. Felgyorsult világunkban gyakran azon kapjuk magunkat, hogy minden más értelmet nyer, számtalan dolog eltűnik, megszűnik, elavulttá válik, nincs többé szükség rá. Félő, hogy hamarosan ugyanerre a sorsra jutnak a nyelvgondozók is. Nem ok nélküli az aggodalom, főleg ha olyasmit hall az ember, hogy hamarosan még az iskolában sem lesz kötelező az olvasás. Mi más ez, ha nem értékrendváltozás? Őszintén szólva én elképzelhetetlennek tartom a médiumok működését nyelvi gyomlálás, szövegátfésülés nélkül. Aki a nyelvet az ember és ember közti kapcsolat legfőbb kincsének tekinti, az mindenkor fontosnak tartja a sajtó tiszta, pallérozott nyelvezetét. Ha a cikkíró nem fogalmaz pontosan, világosan, akkor értelmezhetetlenné válik a mondandója. Nem teremtődik meg tehát a kapcsolat a nyelv használója és a befogadója: az újságíró és az olvasó között. Hogy mégis létrejöhessen, ebben segít a lektor: szótani, mondattani és stilisztikai beavatkozásokkal javítja a rábízott munkát. Meggyőződésem, hogy a tevékenysége nélkül provinciálissá, nívótlanná válik a média.

• Korrektorként kezdted a pályafutásodat, majd Dévavári Zoltán író, újságíró, lektor mellett tanultad meg a szakmát. Milyen emlékek törnek fel benned, ha a régi időkre gondolsz?

— Nem lehetek neki elég hálás azért a fáradozásért, amelyet a szakmai felkészítésemért tett. Ugyanilyen jó szívvel gondolok a szerkesztőség valamennyi nagy öregjére, akik egyengették az utamat, és akik kitüntettek a barátságukkal meg a bizalmukkal. Ők az egykori harcostársaim, akikkel megértük a sokak által irigyelt ötvenezres álompéldányszámot, és akikkel végigküzdöttük a legnehezebb éveket is, amikor a hetilapot a megszűnés veszélye fenyegette. Akkoriban öröm volt belépni a korzó sarkán levő ház második emeleti kis redakciójába: bohém, vidám társaság folytatott hangos vitákat politikáról, irodalomról, költészetről... Fiatalok és öregek szoros összhangja, együvé tartozása volt érzékelhető. Gyakori be-belátogató vendégeink között több amolyan igazi szabadkai „őslakos” volt. Dési Ábelt például naponta lehetett látni — belenőtt a városképbe —, amint nagy barna aktatáskájával a kezében hol itt, hol ott bukkan fel. Zsíros, kopott kabátja úgy lógott rajta, mint egy vén fogason. Egész nap bolyongott a könyvkereskedésektől a szerkesztőségi szobáig... Olyankor, ha épp az ő kéziratát gyomlálgattam, villámgyorsan el kellett tüntetnem az asztalról, nehogy meglássa a kicifrázott papírlapot (akkor még tollal végeztük a lektorálást), mert akkor volt nemulass!

• Mondják, a lektorok nyelvőrök is. Munkád során bizonyára észrevetted, megtapasztaltad beszédünk, íráskészségünk fokozatos romlását. Mit tehet ez ellen egy lektor?

— A magyar nyelv romlása miatt nagy az aggodalom nyelvészkörökben. Vannak, akik komolyan veszik ezt a veszélyt, vannak, akik nem. Némelyek buzgalmukban válogatás nélkül irtják például az idegen kifejezéseket. Felesleges, hiszen a nyelv önszabályozó rendszere révén magába olvasztja az idegenből kölcsönvett szavakat, éppen azért, mert azok pontosabban fejezik ki a kívánt fogalmat, mint a magyar megfelelője. Ezen a téren is bebizonyosodott a nyelv életképessége. A nyelv romlásához, azaz változásához nagyban hozzájárul az is, hogy már nemcsak a nyomtatott sajtóból informálódik az ember, hanem az internetes hírportálokról is. Manapság már chatelünk, SMS-ezünk, posztolunk, blogolunk, lájkolunk... Aztán több fogalomra ugyanazt az egy szót használjuk: a szép, meglepő, ámulatba ejtő helyett divatos szóhasználattal csak ezt mondjuk: hú de komoly, vagy nagyon király! Az anyanyelvet azonban főképp az veszélyezteti, hogy térségünkben egyre kevesebben beszélnek magyarul: a közéletben, a hivatalokban ugyanis a többségi nyelv ismeretére van szükség, és egyéni boldogulásuk szempontjából sokak számára ez a fontosabb.

• Bármennyire nélkülözhetetlen is a lektori munka, a képviselői eddig mégsem részesültek kellő elismerésben, megbecsülésben...

— Épp ezért ért váratlanul és igen nagy megtiszteltetésként a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének a szakmai kitüntetése. Úgy vélem, a díj nemcsak az én életem művének, teljesítményének szól, hanem magának a hivatásnak. Fontos üzenete van. Azt üzeni az utánam jövő pályatársaknak, akiknek átadtam a stafétabotot: megéri a nyelvi műveltség fenntartásáért fáradozni.

(Fotó: Szabó Attila)