Előttem függ a falon egy világtérkép az új országhatárokkal. Furcsa ránézni, egészen más, mint volt annak idején a földrajzórán. Egy törvényszerűségnek látszó tényre is fölfigyeltem: úgy tűnik, hogy a rendszerváltás után azok az országok hullottak darabjaikra, amelyek álságos, valóságtól elrugaszkodott nevet viseltek. Nomen est omen. A név intő jel - üzeni a latin szólás. Ma már nem léteznek azok az országkreálmányok, amelyek nevükben a népek testvériségét hazudták. Hol van ma már a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia (Délszlávia)?
Ez a mondás a mágikus gondolkodás ősi világába nyúlik vissza, azt a föltételezést tartalmazza ugyanis, hogy a kimondott szó teremtőerővel rendelkezik, előbb-utóbb valósággá válik. Elgondolkodtam azon, hogy mivel magyarázná az modern mágikus gondolkodás, az ezotéria, a nomen est omen mondásának az igazságát. Az bizonyos, hogy a tudománnyal szemben fogalmazná meg a maga nézetét. A tudomány ellenvetése valahogy így hangzana: az ellentmondó tények tömegében valóban vannak véletlenszerűen kialakult megegyezések a név és a balsors között, ezek öncélú kiragadásával alakult ki a mondás. A modern mágikus gondolkodás erre azt felelhetné, hogy nem öncélú kiragadásról van szó, hanem arról az ezoterikusok körében közismert tényről, hogy a világon minden mindennel összefügg. A név ezért jelezheti előre a balsorsot, ha pedig nem, akkor azért nem, mert valamiféle más fontos üzenetet tartogat viselője számára.
Van egy harmadik magyarázati lehetőség a név és a sors gyakran tapasztalt összefüggésére: a vallásos magyarázat. Az új hitre tért ember, amikor elkötelezi magát a fölsőbb, isteni akaratnak, akkor egy új, szellemi nevet kap. A kereszténységben is jól ismert a névváltoztatás gyakorlata. Vegyük csak a két legismertebb apostol esetét. Jézus döntésével Simon új neve a Péter (Szikla) lett, mert Péterre, erre a sziklára kívánta az istenember alapozni az egyházát. A pogányok apostolát, amíg üldözte a keresztényeket, addig zsidó nevén, Saulnak nevezi az újszövetség, de miután fölismerte az istentől elrendelt küldetését, azt, hogy a rómaiak tanítójává kell válnia, attól fogva római nevén, Pálnak (Kicsinek) hívja őt. A szellemi név nem a baljós és megváltoztathatatlan jövőt jelzi előre, hanem a fölsőbb akarat szándékát, amit szabadon fölvállalhat vagy elutasíthat az új nevet kapó ember. Nyoma sincs ebben a névváltoztatásban a kényszernek, a megváltoztathatatlanságnak, ennek ellenére ez a szellemi név is előrejelzi a jövőt: aki elutasítja, annak a szellemi bukását vetíti előre a név, aki pedig elfogadja, annak azt a jövőt, amit a fölsőbb akarat szánt neki.
A szellemi név csak kivételes esetekben ismert, s nem is fontos az ismerete. Az ember általában nem egy titkos név üzenetére, hanem egy belső ösztönzésre hallgatva próbálja összehangolni tetteit a felsőbb akarattal. Már aki hajlandóságot érez magában erre. A mai anyagias világban, a fogyasztói társadalomban egyre kevesebb olyan embert találni, aki úgy gondolja, hogy az anyagi boldoguláson és a gondtalan időtöltésen túl van valami fölsőbb, szellemi célja is az életének.
Ugyanez a népekről is elmondható. Nem is lehetne másképp, hiszen a népek egyes emberekből tevődnek össze. Mi magyarok, úgy látszik, élen járunk ebben az önzésőrületben is. Egyetlen szomszédos nemzet sem tette meg még azt, amit mi megtettünk 2004. december 5-én. Vannak, akik büszkék erre, mert úgy vélik, mi voltunk a térségben az elsők, akik ellentmondtak a vérség szavának, a törzsi gondolkodásnak. Az önzést modernségnek, azt pedig jövőbe mutató, haladó szellemnek tartja ez a beszűkült nézet. Csak azok vélekedhetnek így, akiknek leszegényített, fogyasztói társadalomhoz igazodott gondolkodása képtelen már belátni, hogy az anyagi boldoguláson túl van valami felsőbb, szellemi célja is az emberi életnek és a nemzeti létezésnek.
Nem véletlenül beszéltem az előbbiekben többes szám első személyben, ha ugyanis egy közösség tagjának tartjuk magunkat, akkor annak minden cselekedetében és cselekedetének minden következményében osztoznunk kell. Ezért van az, hogy habár egyénileg semmi közöm sem volt a döntéshez, magyarként, e nemzet tagjaként mégis mélységes szégyent kell éreznem december 5-e miatt. Kettős terhet rakott ránk, határon túli magyarokra, ezzel a sors. Nemcsak a megaláztatást kellett megélnünk, hogy eltaszítottak bennünket testvéreink, hanem magyarként ráadásul a felelősség szégyenében is osztoznunk kell, mintha mi magunk tagadtuk volna meg magunkat.
Egy életerős, egészséges lelkületű ember nem üti-veri magát. Nem csoda, hogy december 5-e után a szégyentől nagyon sok határon túli magyar magyarsága megtagadásával vagy elkülönítésével próbál elmenekülni. Elég lelki próbatétel az embernek a megaláztatás elviselése, nem kell még ahhoz a felelősség szégyene is: mintha maga taszította volna el magamagát. Vagy ha már úgyis azt kell éreznie, hogy magyarként maga taszította el magát, akkor miért kellene ragaszkodnia egyetemes magyarságához? Jó lesz ő ezután székelynek, vajdasági magyarnak is, vagy akár románnak, szerbnek (jugoszlávnak). Egyébként is így nevezik odaát.
Nemrégiben ezen a témán vitatkoztunk valakivel. å már közelebb érzi magához a szerbeket, mint a magyarokat - mondta nekem, természetesen tökéletes, anyanyelvi magyarsággal. Megértem őt, ha nem is értek vele egyet.