Csak annyi jutott eszembe, hogy a bejelentés után be lehetett volna olvasni a következő közleményt is: azok a gyárak és üzemek, utak, hidak, vasutak és intézmények is zavartalanul üzemelnek, amelyeket a jelenlegi nyugdíjasok építettek az elmúlt 40-50 év alatt.
A kellemetlen helyzet, hogy ne mondjuk, tragédia lényege és háttere tulajdonképpen az, hogy az utóbbi időben többen mennek nyugdíjba, mint amennyien munkához jutnak. Viszont az sem mellékes, hogy a munkás-önigazgatás idején, de utána is meglehetősen könnyen mehettek nyugdíjba a dolgozók. Kedvezményes szolgálati idő, korai nyugdíj, a vállalat megvásárolta a még szükséges munkaéveket, hogy ne is beszéljünk a rendőrök, katonák, belügyesek és mások kedvezményeiről. És így lett a végén több nyugdíjas, mint kétkezi dolgozó és munkavállaló. Lényegében ezért mozog csak 200 euró körül az átlagnyugdíj Szerbiában, amikor még a szlovéniai 580 eurós átlagnyugdíj is kevésnek és alacsonynak számít. Figyelmeztető, de lényegében érdekes is, hogy Szerbiában 4000 olyan nyugdíjas él, aki már több mint 40 éve élvezi ezt a megérdemelt juttatást, a ledolgozott munkaévek átlaga viszont 20-21 év, ami azt jelenti, hogy csak 20 évet dolgoztak, de már 40 éve kapják a nyugdíjat. Ez még egy gazdagabb ország számára is teher volna.
Elmosódott tehát annak a megállapításnak a lényege, hogy valaki megérdemelt nyugdíjba, pihenőre vonult. Mert a megérdemelt nyugdíjért sem dolgozik meg egyformán mindenki. Például a képviselők vagy a politikusok. Sőt van egy újabb kategória is, amely még inkább zavarba hoz, az úgynevezett nemzeti nyugdíj. Érdemes művészek, színészek, énekesek, festők, esztrádművészek, zenészek és közéleti munkások kapják ezt a valóban szépen és dicsőségesen hangzó nemzeti nyugdíjat mint a nemzet napszámosai. Valami azonban megingott bennem, amikor a közelmúltban három ismert személy panaszát hallgattam, amiért többszöri javaslatra sem kapták meg a nemzeti nyugdíjat. Egy olyan színésznőről és énekesnőről van szó, aki fellépett a párizsi Olimpiában is, sőt azt is eldicsekedte, hogy 30 filmben játszott főszerepet a 60-80-as években. Ha annak idején a 30-ból csak egy film tiszteletdíját befizeti a nyugdíjalapba, ma nem kellene az 50 ezer dináros nemzeti nyugdíjért könyörögni sértődötten. A kisiparos cipész, szabó vagy kereskedő és vállalkozó bizony rendszeresen befizeti a nyugdíjjárulékot, és nem vár nemzeti nyugdíjra. A szóban forgó másik énekes a 60-as 70-es években legalább egy, több hónapig tartó turnét tartott évente a Szovjetunióban. Közben el-eljárogatott Németországba, Skandináviába, sőt Kanadába és Ausztráliába is, hogy dalaival vigasztalja a honvággyal küszködő honfitársainkat. Természetesen dollár és euró ellenében. Most a nemzeti nyugdíjért könyörög.
Egyszóval a nyugdíj is devalválódott csakúgy, mint egész társadalmunk, és a társadalmi értékek. Vannak nyugdíjak, amelyekre büszkék lehetünk, de van olyan is, amelyet szégyellni kellene. De talán fejezzük be a másodikos Pityukával, akit megkérdeztek, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Rövid válasza az volt, hogy — nyugdíjas! Kétségkívül szellemes és igaz, de jelenleg nem a legjobb tipp.