Sinkovits Erzsébet

Újvidéken született, a Telepen. Életszemléletére és pályájának alakulására nagy hatással volt a Baranyi házaspár, Zlata és Károly, akik egyszer alig észrevehetően, máskor erélyesen terelgették a művészet felé. Elvégezte az újvidéki Iparművészeti Középiskola kerámia szakát, majd az újvidéki Tanárképző Főiskolán szerzett oklevelet. Élete innentől már két szálon futott: pedagógusként és képzőművészként is sikeres életutat járt be.
Retrospektív kiállítása október 8-áig tekinthető meg a szabadkai Képzőművészeti Találkozóban.
* A művészet vagy a pedagógia az, amely nagyobb mértékben meghatározta az életét?
- Mindkettő egyformán kihatott rá. Az egyik soha nem zárta ki a másikat. Amikor Csantavéren elkezdtem képzőművészet szakosként dolgozni, a pedagógusi munkámba igyekeztem ,,becsempészni'' a művészetemet is. Nagyon élveztem a gyerekekkel való foglalkozást, megtanítottam őket arra, hogyan készítsenek agyagból szobrokat. Hát, az volt ám a látvány, amikor egy osztálynyi gyerekkel -- mindegyikük kezében a saját alkotásuk, a szobor - libasorban ballagtunk Csantavér utcáin a volt téglagyár felé! Ott égették ki ugyanis az agyagszobrainkat, hiszen az iskolának abban az időben még nem volt saját kemencéje. Az iskola vezetősége azonban felismerte a munkám fontosságát, és javaslatomra megépíttette az iskola saját kemencéjét, ahol aztán ki tudtuk égetni az alkotásainkat. Csodás évek voltak azok...! Nagyon sokat foglalkoztam a diákjaimmal. Minden évben mi díszítettük fel a faluban a májusfákat és a májuskapukat, de ha kellett, színpadi díszleteket is készítettünk. Lelkesen dolgoztak, szerették a tantárgyamat. Öröm volt velük foglalkozni, átadni nekik azt a tudást, amelyre oly nagyon áhítoztak. De előtört belőlem a művészvér. Alkotni akartam, mindenáron. Tíz éven át csakis kollázzsal foglalkoztam, akkor ráébredtem, hogy ennél nekem sokkal többet kell tennem. Nekem mást is alkotnom kell. Így lettem tagja a 70-es évek elején a kishegyesi művésztelepnek, s 20 éven át rendszeresen eljártam oda. Nagy hatást gyakoroltak rám a művésztársaim, akiktől nagyon sokat tanultam. Megkaptam Baranyiné használt korongját, és onnantól kezdve a művészet is rendszeresen jelen volt az életemben.
* Így lett tanárból tanítvány?
- Az ember élete végéig tanul. Kiváltképpen a művészetben van ez így. Én is folyamatosan formálódtam, megújultam, mígnem kiforrt a saját stílusom. Amikor Palicsra költöztünk a férjemmel, a helybeli általános iskolában kaptam tanári állást. Itt folytattam a pedagógusi munkát, és persze alkalmam nyílt alkotni is. Bevezettem a diákjaimat a kerámia rejtelmeibe. Közben időnként a hajdújárási kihelyezetett tagozatra járó tanulóknak is én tanítottam a képzőművészetet, és újfent éreztem azt a lelkesedést a tantárgyam iránt, amit Csantavéren. Ez további lendületet adott, és a hajdújárási gyermekekkel ugyancsak nagyon szép sikereket értünk el a különféle pályázatokon. Természetesen otthon is és a művésztelepen is tovább dolgoztam. Párhuzamosan futott az életem a pedagógusi és a művészi pályán.
* Ön szerint milyen a jó pedagógus?
- Türelmes, megértő, és nagyon szereti a munkáját. Nincs olyan gyermek, akivel ne lehetne megszerettetni a képzőművészetet. Rá kell vezetni arra, hogyan tudja kibontakoztatni a képességeit. Engem szerettek a diákjaim, mert folyamatosan újítottam, gyakran eltértem a megadott, szoros keretek közé zárt feladatoktól. A művészet az más. A művészet szabad. Ezt a szabadságot igyekeztem biztosítani a gyermekeknek az óráimon, hagytam, hogy a képzeletük vezesse őket. Pedagógiai szempontból nagyon fontosnak tartottam a szépérzék kialakítását, amit később akár a lakberendezés vagy a divattervezés során is fel tudtak használni. Nálam az osztályozás az esztétikai értékelést jelentette. Rámutattam a hibákra, megdicsértem a szép munkákat. Az egykori tanítványaim, akikkel még ma is találkozom a piacon vagy az orvosnál, örömmel köszöntenek, elbeszélgetnek velem. Többen meghívtak az otthonukba, hogy lássam, a bútorok, kiegészítők elhelyezésével mi mindent tudtak megvalósítani abból, amit tőlem tanultak. Boldog percek ezek, és most már tudom: nagyon szerettem a pedagógusi hivatásomat.
* Művészete több korszakra osztható fel. Mikor érezte azt, hogy kiforrt a stílusa?
- Én soha nem akartam ,,átlagos'' lenni abban az értelemben, hogy a munkáimra ne lehessen az első pillantásra ráismerni. Más akartam lenni, önmagamat szerettem volna visszaadni a munkáimon keresztül. A legkorábbi korszakomat az iparművészet terén tett kísérletezések jellemzik. Itt még fényes, színes glazúrokat használtam. A második korszakom az ún. barna korszak, amikor többnyire használati tárgyakat készítettem, mindegyiket megszemélyesítve. Egy-egy kancsó vagy gyertyatartó fület, szemet kapott. Aprólékosan, részleteiben kidolgozott alkotások voltak ezek, és számos bírálat ért miattuk. Magam is felismerve a hiányosságaimat, elérkeztem a kék korszakomba, amikor talán először éreztem azt, hogy: ez én vagyok. Itt már ,,megfeleztem' a tárgyakat, s rajtuk keresztül igyekeztem megmutatnia a magam belső világát. Ekkor születtek a legszebb alkotásaim is, amelyek a női testről, a termékenységről stb. mesélnek. A negyedik korszakomban megjelent a csipke dombormű, ami igen látványos, fényes, színes glazúrral van lekenve. Ezeket az alkotásaimat Újvidéken is bemutattam egy kiállításon. Az ötödik korszakomban szobrokat, maszkokat és falplasztikákat készítettem, a hatodikban pedig fehér porcelánból készültek a munkáim. Ezt a technikát a Siklósi Művésztelepen sajátítottam el, és nagyon szeretem ezeket az alkotásaimat. Aztán jött a samott- vagy kőcserép-korszak. Itt már megjelenik a zárt kör a maga kis áttöréseivel, perforálásaival. Ekkor jelennek meg a hosszított triptichonjaim. Majd először nyúltam az aranyhoz, a szakrális témákhoz. Csak néhány téma ebből a korszakból: Az Éden, Noé bárkája, Jónás és a cethal... Ekkor jelennek meg alkotásaimon a bálványok, amelyekkel azt szerettem volna kifejezni, hogy a mai embert a pénz, a vagyon érdekli, az igazi emberi értékek a háttérbe szorulnak. Ezek az alkotások több önálló, illetve csoportos kiállításon is bemutatásra kerültek. A kilencedik korszakomnak a Megismételt mozdulatok címet adtam. Papp Korhecz Zsuzsannával közösen készítettük ezeket az alkotásokat, és ebből az együttműködésből született egy közös tárlat is Újvidéken Aranytöredékek - angyalok az ég és föld között címmel. Az alkotásaimra ezen korszakok mindegyike rányomta a bélyegét, és úgy érzem, egyéni stílusomra az első pillantásra rá lehet ismerni. Számomra ez a legfontosabb. Büszke vagyok mindarra, amit az életemben elértem. Több ezer gyermekkel ismertettem meg a képzőművészet szépségeit, ugyanakkor saját magam is élhettem az élet adta lehetőséggel, hogy művész váljék belőlem -- zárta a beszélgetést Sinkovits Erzsébet.