Amikor Rodoljub Šabić, a kormány közügyekről tájékoztató megbízottja kijelentette, hogy a minisztertanács elhatározta az úgynevezett horgos--požegai autóút felépítéséről szóló koncessziós szerződés nyilvánosságra hozatalát, Mlađan Dinkić gazdasági és vidékfejlesztési miniszter pedig elsőrangú fontosságúnak nyilvánította a páneurópai tízes korridor (Horgos--Szabadka--Belgrád--Niš--Szkopje, illetve Dimitrovgrad) autópályájának és vasútvonalának a korszerűsítését, őszintén hittem, hogy ez az ügy végre lekerül a napirendről, s nekem sem lesz többé okom arra, hogy az ezekért a létesítményekért közvetlenül felelős (pontosabban: felelőtlen) Velja Ilić nagyberuházási miniszter viselt dolgaival foglalkozzam. Normális emberek számára ugyanis ezeknek a közléseknek azt kellett volna jelenteniük, hogy tisztázódik egy felettébb gyanús körülmények között született szerződés legális vagy illegális volta, az, hogy tartalmaz-e olyan tételeket, amelyek megkárosítják az ország gazdaságát, vagy tiszta, mint a harmat, illetve azt, hogy ezt az ügyet másodrendű fontosságúvá kell tenni a tízes korridoréhoz képest, s csak azután lehet majd újra elővenni, ha felépül az autópálya, a vasútvonalon pedig legalább olyan gyorsan és pontosan robognak a vonatok, mint a velünk szomszédos országokban.
Sajnos, rosszul gondoltam. Képtelenségnek tartottam, hogy egy ember, az imént említett miniszter, minden normális emberi és politikai magatartást sutba dobva tovább mer szórakozni a közvéleménnyel és bolondját járatja az újságírókkal, akiknek kötelessége a lakosság tájékoztatása. Mert az igazi nagy játék, a szemtelenségek sorozata ezután következett igazán. Ilić és minisztériuma önhatalmúlag, galád módon, a koncessziós szerződésnek a jelentéktelen darabjait mutatta be, majd valamivel több részét, azzal a kikötéssel, hogy azt az újságírók elolvashatják ugyan, de se jegyzetet, se fénymásolatot nem készíthetnek róluk, tehát tartalmukat nem közölhetik a lakossággal. A jó nép tehát továbbra se tudhatta meg, hogyan kezeli az adóját a buldózer-miniszter és hivatala. Mindezt tette annak ellenére, hogy felelős személyek ezt a módszert törvény- és alkotmányellenesnek, a demokráciák gyakorlatával összeegyeztethetetlennek nevezték, sőt a kormány tagjainak többsége elítélte a nagyberuházások minisztériuma embereinek magatartását.
Persze képtelenség volt eltussolni mindezek után a szerződés tartalmát. Pláne azután, hogy a vállalkozó fél képviselői bejelentették: csak azoknak a szakaszoknak a titkosítását kérik, amelyek munkájuk technológiájára vonatkoznak, mivel azokban védett találmányok, az építésben eddig szokatlan megoldások vannak.
Ezek után kiderült, hogy a szerződés olyan részleteket tartalmaz, amelyek manipulációra, csalásra adnak módot. Például nincs pontosan meghatározva, merre halad az autóút, mely városok mellett halad el. Ezért a jól értesültek földvásárlásba kezdtek annak reményében, hogy a kisajátítás és az építés esetén többszörös haszonra tehetnek szert. Másrészt a földtulajdonosok egy része megmakacsolta magát és nem hajlandó beleegyezni semmilyen felvásárlási árba. A szerződésből nem derül ki, mekkora a beruházás értéke, habár sokak szerint legalább másfél milliárd euróról van szó. Ehhez képest a vállalkozó alig vállalt garanciát a munkájáért. Egyetlen helyen van szó egymillió dináros kötelezettségéről, noha ennek sokszorosa a reális érték. Nem állapítja meg a szerződés, hogy a pálya jobb és bal oldalán milyen távolságban legyen a kerítés, s ebből mennyi a vállalkozóé. Nincs szó arról se, ki és hogyan finanszírozza az út egyes szakaszainak építését és kinek joga beszedni az úthasználati díjat, illetve hogy a díjból mennyi lesz az építkezőé és mennyi illeti meg Szerbiát, illetve Vajdaságot. Vajdaságról szó sem esik, tehát az itteni politikusok gyanúja igazolt, hogy az út jórészt a Vajdaságban beszedett pályadíjból épül. Egyetlen szakasz sem szól arról, hogy az építő által vásárolt építő- és egyéb anyagért mekkora hozzáadott értékadót fizet, illetve kell-e egyáltalán fizetnie. Az sem derül ki, hogy mekkora a vám a külföldről behozott építő- és egyéb anyagokra, gépekre, szerszámokra, berendezésekre, illetve kell-e egyáltalán fizetni.
Amikor ezekről a dolgokról megpróbálták szóra bírni a miniszterünket, csak annyit válaszolt, hogy nem érti a kérdéseket, mert az autópályadíj nagyságát eddig az állam határozta meg és ezután is annak hatáskörében marad. És ezzel faképnél hagyta a magyarázatra váró újságírókat.
Ami végül a legérdekesebb: egy interjúja alkalmából az újságírók a koncessziós szerződésről is kérdezték Koštunica miniszterelnököt, akinek Ilić kétségtelenül a kedvence. A konkrét válasz elől kitérve csak annyit mondott, hogy nem érti, miért ekkora az érdeklődés az autópályát illető koncessziós szerződés iránt, amikor más hasonló szerződés is létezik, s ezek kapcsán eddig senkinek se jutott eszébe ,,problémát csinálni”.
Furcsa válasz egy olyan politikustól, aki, amióta ismerjük, örökké a jog és a törvényesség fontosságát hangsúlyozta. Igaz, az ő figyelmét most maximálisan leköti Kosovo problémája. Ám ebben furcsa, hogy oda maximális autonómiát ígér, miközben nem akarja észrevenni, hogy Vajdaságnak is illenék több jogot biztosítani, hogy megtarthasson magának egy olyan létesítményt és annak hasznát, amelyet saját pénzéből épített.