Mindenki tudja, hogy a XX. század leghíresebb kettéosztott városa Berlin volt, az egykori Német Birodalom fővárosa, amikor a második világháborúban a szovjet csapatok elfoglalták.
A mi XXI. századbeli háborúsorozatunk legutóbbi tűzfészkében, Kosovóban egy újabb kettéosztott város jött létre. A valamikori Titova Mitrovicát napjainkban Kosovska Mitrovicaként, a főként szerbek lakta Észak-Kosovo fővárosaként említik.
Rögös út vezetett a fővárosi cím megszerzése felé. A kosovói háború megnyerése után a nemzeti összetétel lett a megosztás alapja: a délen lakó albán többség megalakított egyfajta államot, az északon lakó szerb többség pedig megmaradt az általa Szerbiának nevezett ütközőzónában. A pozíciókat nehéz definiálni, de egyvalami biztos: mind az egyik, mind a másik nép felfogása az, hogy nem egy országban élnek.
A külső határok a valamikori Kosovo Autonóm Tartomány határainak felelnek meg. Több út is vezet az egykori tartományba, az egyik legismertebb a jarinjei. Ezen az átkelőhelyen a szerb rendőrségen kívül a Kosovóba lépőket európai uniós rendőrség ellenőrzi. Ezért fordulhat elő, hogy a szerb rendőr kedves búcsúzása után, alig pár méterre odébb, magyar rendőr vár bennünket: ,,Dobar dan, licne karte, hvala''- köszön ránk. Ezek alapján az ember akár Röszkén is képzelhetné magát - ott is mindig kedves uniós vámosok várják. Természetesen az Unióban nemcsak magyarországi vámosok vannak: az EULEX missziójában különféle nemzetiségű rendőrök szolgálnak.
A kis hegyvidéki út barikádokon át vezet Kosovska Mitrovica felé. A kordonokat és a rajtuk őrködő önkéntesek kíváncsiskodó tekintetét nem lehet elkerülni. Az út bizonyos szakaszain annyi szerb zászlót lenget a szél, hogy az ember azt gondolná: az elnök látogatását várják éppen. De hogy ez még sincs így, mindjárt kiderül abból, hogy a nemzeti lobogók ki vannak fakulva a naptól és meg vannak tépázva a széltől.
Kosovska Mitrovicára egy kicsiny falun, Zvečanon át vezet az út. A településnek a Trepča gyárat építő angol mérnökök adták meg a jellegzetes képét. A házak többnyire angol stílusban épültek: kis kerttel, teniszpályával. Érdekességként megjegyezzük, hogy a híres teniszcsillag, Novak Đjoković családja is zvečani származású. A helyiek erre és még sok minden másra is büszkék, és tulajdonképpen éppen az önérzetességük miatt nehéz velük dűlőre jutni. Ezért van az, hogy a Kosovska Mitrovica-i lakosokkal, nevezzük őket mitrovcsaniaknak, szinte semmiben nem értenek egyet. De nem is kell csodálkozni rajta, hogy nem állhatják egymást: a Zvečan hegy másik oldalán élnek, s mint tudjuk, egy hegynek nincs két ,,gazdája''.
Kosovska Mitrovicába érkezvén azonnal látjuk, hogy városban járunk. Sok a nagy, régi és új épület, kevés a parkolóhely, és embertömeg hömpölyög az utcákon. Nem is csoda, hiszen a prištinai egyetem karainak nagy hányadát, a rektorátussal együtt, ide helyezték át. Az ország minden tájáról járnak ide diákok, a buszközlekedés igen jó, az árak elfogadhatóak. Mondjuk, a Belgrádig vezető mintegy 500 kilométeres szakasz pályadíja 1000 dinár. Az egyetlen hibája, hogy az út megtétele hat órába telik. Valamikor vonat is közlekedett Prištináig, de mivel a Kosovska Mitrovica-i vonatállomás a város déli részén található, így most az utolsó állomás az előbb említett Zvečan.
Elég nehéz lakást találni, hiszen a települést nem egyetemi városnak tervezték. Hozzá kell tenni még azt is, hogy sok menekült él itt. A lakások iránt nagy az igény, ezért olyan mértékű az építkezés, hogy Belgrád meg Újvidék is megirigyelhetné.
A lakosok csupán vízben szenvednek olykor hiányt, amikor a déli szomszédok elzárják a csapokat. Az épületek közt számtalan kis bolt kínálja bőséges áruválasztékát, köztük a legfontosabbakat, minden eshetőségre, hisz nem tudni, mit hoz a holnap. Feltűnő, hogy a multinacionális cégek ezen a piacon nincsenek jelen. Egyebek közt nyilván azért, mert a boltokban fiskális számlát nem adnak, az egyszerű számlára pedig azt ír az ember, amit akar. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik külföldi kollégának az eladó a számlát átnyújtva ezt mondta: ''Neka napiše šta mu treba”.
A város déli részén szinte minden olcsóbb, olykor akár 50%-kal is. Nem csoda hát, hogy a szerb vevők gyakran megfordulnak a déli boltokban. Ezzel azonban a legfontosabb szabályt: a városrészek közötti közlekedés tilalmát szegik meg. Az északiak ezért barikádokat emeltek a hidakon, így téve lehetetlenné a közlekedést. Idővel azonban kialakultak kis ösvények - az azon közlekedőket azonban állítólag éjjel-nappal figyelik, szemmel tartják.