Amikor magunkra haragszunk, megszűnik tisztánlátásunk, nem azt tesszük, amit tennünk kellene: elfogadni a veszítést. Amikor másokra vagyunk dühösek, képtelenek vagyunk belátni, hogy legtöbbször mi magunk jelöltük meg őket bűnbaknak, mert a harag elvette tárgyilagos ítélőképességünket.
Haragunkat közvetlen vagy közvetett formában nyilváníthatjuk ki. Történjen akármilyen módon, haragunk levezetése során mindig azt is eláruljuk magunkról, hol tartunk érzelmi érettségünk működtetésében.

Haragunk kinyilvánításának közvetlen módjai

A harag közvetlen megnyilvánulási formájában könnyen felismerhető, hogy dühünk magára az akadályra, a tárgyra vagy a másik félre irányul. Ha az akadály egy tárgy, haragunk nagyon is fizikai módon nyilvánul meg: belerúgunk, rávágunk, széttörjük, eltépjük, fellökjük stb. Akár teljesen megsemmisítjük, segédeszközt is használva hozzá. Amikor a másik ember válik akadállyá, haragunk tárgyává, leggyakrabban szóváltás alakul ki — haragunkat verbális formában nyilvánítjuk ki, érveket és ellenérveket ütköztetve egymással. A szóváltás olyan értelemben nem annyira káros, hogy sérülést okozna, de éppenséggel értelmesnek sem nevezhető. Többnyire semmi hatása nincsen, a két fél mindössze felváltva támadja egymást és erőteljesen védekezik.
A szóváltás azonban igen könnyen átfordul veszekedésbe, ami már erőteljesebb formája a harag közvetlen kinyilvánításának. Ilyenkor mindkét fél már folyamatosan sértegeti, bántja, rémítgeti egymást, ezért a haragjuk egyre erősödik. Ez verbális agresszióba megy át, szemrehányások kíséretében, minek eredményeként a harag tomboló dühvé változik.
A tomboló düh a harag extrém formája, amire az jellemző, hogy aki tombol, az gyakran már nem ura saját dühének. Amikor haragosak, dühösek vagyunk, még tudjuk, mit mondunk, de amikor tombolni kezdünk, akkor már nem. Az ilyen őrjöngésben odáig is elmegyünk, hogy átkozni kezdjük a másikat. És a düh betetőződésekor szinte szabályszerűen megjelenik a vágy, hogy a szavaknak testi erővel adjunk nyomatékot — megjelenik a testi erőszak verekedés, ütés, rúgás, karmolás formájában, sőt fizikai fájdalom okozására alkalmas eszközök használatával. Sajnos, sok párkapcsolatban kerül sor ilyesmire, amikor a harag olyan erejűvé duzzad, hogy a felek nemcsak érzelmi, hanem fizikai fájdalmat is okoznak egymásnak.
A harag egyik nem szokványos közvetlen megnyilvánulása a másik leköpése. Bár nem okoz fájdalmat, mégis a harag legmegalázóbb kifejezési formái közé tartozik. Aki leköpi a másikat, az ilyen módon hozza tudomására, hogy lenézi. Ez azonban a tehetetlenség jele is: akit legyőzött egy másik ember, ezzel adja tudtára, hogy pillanatnyilag veszített ugyan, de nem érzi legyőzöttnek magát. Leköpi legyőzőjét, és ily módon ismét föléje helyezi magát.
Néha mérgesek leszünk, de úgy döntünk, hogy mérgünket nem irányítjuk közvetlenül a dühítő akadályra. A szomszédra például, aki hangosan hallgatja a zenét, vagy főnökünkre, aki sohasem hajlandó emberi hangon beszélni velünk. Dühünket inkább úgy vezetjük le, hogy becsapjuk az ajtót, rávágunk a kutyára, gorombáskodunk a családtagokkal stb. Mindezek pedig azért történnek így, mert haragunk valójában a szomszédunknak vagy a főnökünknek szól, de az ajtón, a kutyán, a családtagokon csapódik le. A harag közvetlen kinyilvánításának ez a módja a levezetés: ahelyett, hogy annak mutatnánk ki a haragunkat, aki kiváltotta, más személyeken vagy tárgyakon vezetjük le. Máshol, másvalakire leszünk dühösek, olyan valakire kiabálunk, akinek valójába semmi köze az egészhez. Nem az érintett akadályra zúdítjuk haragunkat, mert vagy nem merjük vagy nem akarjuk. Ehelyett olyan személlyel tesszük ezt meg, aki biztonságos a számunkra.
A következmények pedig szinte sohasem maradnak el. Haragunkkal haragot váltunk ki másokban, és az erőszak erőszakot szül elve alapján a megértés zsákutcába jut: mások nem értik, mért váltak haragunk tárgyává, mi meg nem értjük, hogy mi ebben az érthetetlen. 
(Folytatjuk)