Mindennapi életünkben valamennyien találkozunk a haraggal, mind az a saját haragunkkal, mind a máséval.
A harag egyetemes emberi érzés, melynek felismerése, megértése és elengedése tartósan meghatározza az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunkat. Mi a harag voltaképpen? Mi okozza, hogy dühössé válunk? Mi rejlik a düh mélyén? Mi a harag kinyilvánításának eredménye? Mivel jár? Mikor ér véget? Mi kell ahhoz, hogy megszüntessük a harag érzését? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, hogy kreatívan megoldhassuk külső és belső konfliktusainkat.

A harag, és ahogyan viszonyulunk hozzá

Harag akkor keletkezik bennünk, amikor célunk elérésében akadályozottá válunk, és ennek következtében csalódottnak, megrövidítettnek, tehetetlennek érezzük magunkat. A harag megértéséhez fontos tudni, hogy megjelenésének mik az előzményei. Mindennapjainkban kitűzünk magunk elé számtalan apró célt, melyek eléréséig számos akadályba ütközhetünk. Az akadályozottság megtapasztalása rémületet kelt bennünk, ez pedig kétfajta reakciót eredményezhet: vagy szembeszállunk az akadállyal, vagy elfutunk előle, és biztos helyen várjuk be amíg el nem hárul az utunkból. A rémület aztán haragba csap át, éspedig minél nagyobb a rémület, annál nagyobb a harag.

Amikor haragszunk, figyelmünk az akadályra irányul. Ez azt jelenti, hogy átmenetileg megváltozik a célunk. Az akadály legyőzése lesz a cél, a legyőzéséért folytatott harc. És vannak olyanok, akik a harc folyamán teljesen rabjai lesznek ennek a küzdelemnek, még akkor is, ha tudják: nagy valószínűséggel nem nyerhetik meg a csatát. Az akadály legyőzése válik számukra fontossá, mégpedig olyannyira fontossá, hogy közben meg is feledkeznek az eredeti céljukról.
A vereségtől való félelem is oka lehet a harc folytatásának, azaz a harag fennmaradásának. A cél esetleges elvesztése ilyen esetekben nyilvánvalóan olyan fájdalmas, a fenyegető bánat annyira leküzdhetetlennek tűnik, hogy a cél elengedésének lehetőségét nem is vesszük fontolóra. Mások viszont azért folytatják a harcot, mert maga a küzdelem a vonzó számukra. A vitalitás érzésével tölti el őket, éberen tartja figyelmüket, valami izgalmat szerez nekik, röviden: szeretnek harcolni.

A haragban tehát van valami vonzó. A különleges izgalom a nagy erő és elevenség érzését kelti. Ennek során az az érzésünk, hogy pontosan tudjuk, mit akarunk elérni, hogy hányadán is állunk azzal, hogy a cél elérése érdekében el akarjuk távolítani az útból az akadályt. Mivel abból indulunk ki, hogy jogunk van a cél eléréséhez, úgy érezzük, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, ezért meg szabad támadni az akadályt. Az „összetevők” — a többleterő, annak tudása, hogy mit akarunk, valamint a saját igazunkról való szilárd meggyőződés — sok ember számára vonzó érzelemmé teszik a haragot.

Akadnak aztán olyanok is, akik azért folytatják a küzdelmet, mert az esetleges veszteséget nem csupán fájdalmasnak, hanem egyenesen lealacsonyítónak érzik. Amikor ugyanis feladjuk az akadállyal vívott küzdelmet, nem csupán a célunkat veszítjük el — ami már önmagában is fájdalmat okoz —, hanem alulmaradunk az akadállyal folytatott harcban is: el kell ismernünk, hogy az akadály erősebb nálunk.

A harag erőnek és magabiztosságnak tűnik, lényegében azonban egyáltalán nem az. Ezért annyira zavarba ejtő. A dühös emberek nagyon merészek, mindent és mindenkit vádolnak, sőt nemegyszer erőszakosak is, valójában azonban haragjukkal azt ismerik be, hogy félnek a rájuk leselkedő vagy már átélt fajdalomtól, és ezt a fájdalmat nem akarják, nem merik átérezni. Ahelyett, hogy megfelelő módon szentelnének figyelmet fájdalmuknak, haragra gerjednek, támadásba lendülnek, ám ez az esetek többségében visszafelé sül el. A haragos emberek összezavarják a többieket is azáltal, hogy helytelenül követelnek figyelmet saját fájdalmuknak.

Mindezen túlmenően hasznos tudni még egy fontos mozzanatot: haragunk mindig keres valakit vagy valamit, amire vagy akire irányulhat. Ez a valami vagy valaki az, amit vagy akit akadálynak — a haragunk okának — tekintünk, és ezért vétkesnek kiáltjuk ki. Betegség esetén haragunk tárgya lehet az orvos, az ápoló, de akár egy meghatározott életmód is — például az, hogy valaki dohányzik vagy sok zsírt fogyaszt. Hibáztathatjuk azt a személyt, aki rávett minket a helytelen életmódra. Ha valaki boldogtalan, hibáztathatja a szüleit, partnerét, gyermekeit, munkaadóját vagy munkatársait. Nem nehéz tehát találni valakit, akire a haragunk irányulhat. Mert amíg másokra haragszunk, addig nem érezzük saját fájdalmunkat.

A harag mindig a fájdalom elől való menekülés jele.

(Folytatjuk)