Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy harag nem keletkezik ok nélkül, mindig megvan a miértje. Azzel is egyetértünk — mint korábban már megfogalmaztuk —, hogy a harag a fájdalomtól való félelem megnyilvánulása. Ilyenként a haragot nagyon hasznos jelzésként felfogni: van egy probléma, melyet meg kell oldani, van egy frusztráció, melyet fel kell dolgozni. Olykor-olykor mindannyian megélünk frusztrációt és haragot. Mert mindkét érzelem az élet része. Minél gyorsabban felismerjük a jelenlétét, annál hatékonyabban tudjuk kezelni.

A harag felismerése és megfékezése

A harag keletkezésének első lépése — mint tudjuk — a valamiben történő akadályozottság, a frusztrálódás. Frusztrációnkat ezután az akadályra irányítjuk, mérgesek leszünk rá, majd következik a bennünk keletkezett harag kinyilvánítása, közvetett vagy közvetlen kifejezési formában. A frusztráció, a harag és a harag kifejezései közötti árnyalati különbségtételt gyakran elmulasztjuk. A legtöbb ember a puszta frusztrációt nem érzékeli, ehelyett azonnal méregbe gurul, és szintén azonnal ki is fejezi haragját. Hogy a keletkezett haragunkkal megfelelően tudjunk bánni, fontos átérezni a frusztráltságot, a megjelenő dühöt is, az pedig kimondottan előny, ha tudjuk, kire haragszunk. A művészet  abban van, hogy a haragot ne juttassuk kifejezésre, azaz ne támadjunk rá az akadályra. Érezzük át a haragot, de ne nyilvánítsuk ki.
A harag azonban egy jelzés, amit sohasem hasznos észrevétlenül hagyni. Ha nem akarjuk kinyilvánítani, de elfojtani sem, sőt visszahúzódni sem akarunk, a legjobb, amit tehetünk, hogy azonnal megpróbáljuk megfékezni. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy megszakítjuk az érzések áramlását és az automatikus cselekvést. Az automatikus cselekvés azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor haragra gerjedünk, önkéntelenül tettekre is váltjuk dühünket. A harag megfékezésekor viszont átérezzük a haragot, de tudatosítjuk magunkban, hogy meg kell fékeznünk. Ennek az eredménye pedig az lesz, hogy nem térünk át automatikusan annak kinyilvánítására. Ez persze nem könnyű, de vannak módszerek, amelyek segítségével meg lehet tenni.

A legjobban akkor sikerül, ha eltereljük a figyelmünket: nem az akadályra irányítjuk, hanem saját magunkra. Ahelyett, hogy közvetett vagy közvetlen módon kinyilvánítanánk haragunkat, megkérdezzük magunktól, hogy voltaképpen mi is a baj, mi történt, mért lettünk dühösek. A gyakorlatban persze legtöbbször nem ilyen egyszerű elterelni a figyelmet. A harag nagyon erős kifelé irányuló energia. Ki akar törni: szeretnénk ütni, rúgni, rákiabálni a másikra, udvariatlanul viselkedni stb. Ezeknek a késztetéseknek az észlelése azonban segíthet figyelmünk átállításában.

A harag megfékezésére nagyon jó módszer a távolságtartás, lehetőleg szó szerinti értelemben is. Még mielőtt kifakadnánk, visszavonulunk, azaz kivonulunk a szituációból. Frusztráltan ugyan, tele haraggal, de mielőtt elveszítenénk önuralmunkat, kilépünk a szituációból, és így megakadályozzuk a veszekedést. Átmegyünk egy másik szobába, megpróbálunk lazítani, tárgyilagosak maradni, és magunknak feltenni a kérdést: „mit érzek most, mi a bajom?” Ilyen szünetet a kommunikációban akkor is be tudunk iktatni, ha nincs lehetőség térben eltávolodni. A beszélgetésnek azonban így is véget vethetünk, és magunkra irányíthatjuk saját figyelmünket.

Fontos tudnunk azonban: a harag megfékezésének nem az a célja, hogy letagadjuk a mérgünket, hanem a probléma helyes módjának a megtalálása anélkül, hogy dühbe gurulnánk. Mielőtt eldöntenénk, mit kellene csinálni, meg kell vizsgálnunk, miből tevődik össze a probléma. Ha így járunk el, elkerülhetjük az automatizmust, amely a frusztráció megéléséből azonnal a „tettek mezejére” visz el minket. Haragunk megfékezése után aztán képesek leszünk arra, hogy szembenézzünk vele.

Meg arra is, hogy elkerüljük a megértés zsákutcáját.

(Folytatjuk)