Amint sikerül menedékünk biztonságában megszabadulni félelmeinktől, ismét érezni kezdjük dühünket, és visszavágásra, sőt bosszúra szomjazunk, mert meg nem történtté akarjuk tenni az átélt szenvedést, elégtételt akarunk érte venni. Ilyenkor sokszor a harag közvetett kifejezési formáihoz menekülünk. Nem a mindenki számára látványos formában reagáljuk le haragunkat, hanem kódolt, rejtett módon.

A haragért vett elégtétel közvetett módjai

A harag valamennyi közvetett kifejezésében jelen van a megtorlás eleme. Ennek már semmilyen köze sincs az eredeti célhoz: az akadályt nem azért támadjuk, hogy ily módon mégiscsak elérjük régi célunkat, hanem kizárólag azért, mert ilyen vagy olyan módon meg akarjuk büntetni, ami többnyire azt jelenti: fájdalmat akarunk okozni neki. Azok az emberek, akik a harag közvetlen formáival élnek, főként azt tűzik ki célul, hogy fájdalmat okozzanak a másiknak.
A büntetés a legelterjedtebb módja haragért közvetett módon vett elégtételnek. Néha azzal büntetjük a másikat, hogy tönkretesszük a dolgait, elkésünk egy megbeszélt találkozóról (ennélfogva a másiknak sokat kell várakoznia), nem hívjuk fel, vagy nem küldünk neki sms-t, esetleg valami számára nagyon kínosat mondunk mások jelenlétében róla, vagy megalázó módon rendre utasítjuk. Mindegyik esetben fájdalmat okozunk neki: valami értékes tulajdonát megrongáljuk vagy tönkretesszük, vég nélkül várnia kell, megbeszélt találkozói meghiúsulnak, a társaságban nevetségessé válik. Utálatos és fájdalmas dolgok ezek. De éppen ez is a cél: ha nekem fáj, fájjon neked is! — ez a büntetés lényege. Látni, hogy a másiknak fáj, nagy elégtételt nyújt. Bizonyos esetekben akár kárörömöt is.
Mivel az elégtétel, de főként a káröröm elítélendő érzés, sokan soha nem ismerjük be, hogy az elégtétel keresése, a káröröm elérésének érzése vezérel bennünket. Ezért azt sem ismerjük be, hogy büntetjük a másikat. Tagadjuk, hogy szándékosság van abban, amit teszünk. Az értékes tárgy „véletlenül” esett ki a kezünkből; sajnos valóban nem tudtunk korábban érkezni a megbeszélésre, az sms-ről „teljesen megfeledkeztünk”. És csakugyan olyan kínosak lettek volna a másik számára azok a társaságban tett megjegyzések — pedig csak mondtunk valamit, minden különösebb szándék nélkül... Persze azért hozzá kell tenni azt is, hogy az emberek egyáltalán nem ritkán tudatosan büntetnek, és a kárörömöt is tudatosan élik meg.
Sok büntetés a távolságtartás és a megvonás bizonyos formáiból áll. Azzal okozunk fájdalmat a másiknak, hogy nem teszünk semmit, nem adjuk azt, amit korábban adtunk. Kevesebb figyelmet szentelünk neki, nem tesszük lehetővé, hogy elérhetők legyünk számára, kevesebb elismerést adunk. Amikor távolságot tartunk, érzelmileg hűvösek vagyunk, hidegek. Szó szerint és képletesen, azaz testileg és érzelmileg is kevésbé vagy egyáltalán nem vagyunk jelen. Megvonunk a másiktól mindent, amit korábban adtunk: figyelmet, időt, megértést, melegséget. Ez minden kapcsolatra halálos csapást tud mérni, egy intim kapcsolatra pedig különösképpen. A távolságtarás leggonoszabb módja a hallgatás. Megtörténik, hogy a partnerek napokig vagy hetekig nem szólnak egymáshoz. Szörnyű formája ez a büntetésnek: a másikat teljesen tehetetlenné teszi. Az ezzel okozott kiszolgáltatottság elégtételt nyújt, vagy kárörömmel tölt el, amit büntetéstevőként szinte soha nem ismerünk el.
Közvetett módon reagálunk haragunkra cinikus megnyilvánulásainkkal, kibeszéléssel is. A cinikus megjegyzések nagy fájdalmat tudnak okozni. A legsúlyosabb dolgokat mondhatjuk egymásnak a „csak az igazat mondom” örve alatt. Főleg az ilyenkor kinyilvánított gőg és dölyf az, ami különösen fájó tud lenni. Amikor viszont kibeszéljük a másikat, nem szidjuk, éppen ellenkezőleg, teljesen ártatlannak tűnő módon a viselt dolgait és a rossz szokásait teregetjük ki, így a harmadik felet is ellene fordítjuk. Éppen ebben rejlik a büntetés vagy a bosszú lényege: az elbeszélés nyomán a harmadik fél is megutálja támadónkat.
A haragra való közvetett reagálásnak a zaklatás is az egyik módja. Ha nem tudunk feldolgozni egy szakítást, válást vagy más fájdalmas veszteséget, akkor gyakran folyamatos fenyegetésekkel üldözzük a nekünk fájdalmat okozót. Dühünk elvakultsága ilyenkor esélyt sem ad arra, hogy szembenézzünk haragunkkal.
(Folytatjuk)