- Fényképezte: SZALAI Attila

Volt már Hamlet, Macbeth, Jágó Shakespeare Othellójában... Megszemélyesítette Kiss Ernőt, Csáth Gézát, Kosztolányi Dezsőt... Játszott Moliére-, Ionesco-, Peter Weiss- és Büchner-darabban... Láthattuk kortárs szerzők, például Spiró György, Parti Nagy Lajos műveiben...
Huszonegy évesen színészi díjjal jutalmazzák a belgrádi BITEF-en (Hamlet, 1992), rendezői díjat kap Podgoricában (FIAT, 1995, János király), Zimonyban (Pantomim és monodráma fesztivál, 1996, Emlékezz Raszkolnyikovra), Nagyváradon (Kárpát-medencei Stúdiószínházak fesztiválja, 1999, Tavli)... Élt és dolgozott Belgrádban, Macedóniában... 1997-től 2002-ig a szabadkai Kosztolányi Színház igazgatójaként tevékenykedett...
Aki ismeri, tudja: olyan, mint a puskaporos hordó. Még inkább: mint egy taposóbomba. Sohasem tudni, mikor és hol robban, kinek és milyen sérülést okoz - beleértve természetesen önmagát is. Járt a szellős csúcson, de nem érdekelte, milyen ott megpihenni a nyugalmat árasztó napsütésben. Azt is megtapasztalta már, milyen a zuhanórepülés, de nem törődött a veszéllyel. Szereti a kockázatot. A nyers erők összecsapását. A levegő vibrálását...
Markáns figura, kitűnő jellemszínész. Azt hiszem, az ilyen emberekre szokták mondani: színésznek született.
* Mess Attilával és Szőke Attilával voltál versenyben a közönségszavazatokért. Gondoltál arra, hogy Vargányai Guszti vagy Tyetyerev legyőzi Charlie nénjét?
- Sokkal nagyobb esélyt adtam a komédiának, mint a drámának, azaz Mess Attilának vagy Ralbovszki Csabának, de örülök annak, hogy a közönség mégis jobban díjazta az ún. belső kacajt, amit az általam megformált figurák ügyetlensége, szellemi összetörtsége, elesettsége (és nyomora!) váltott ki bennük, mint mondjuk a férfiből lett nő paródiája. Szó se róla, nagyra tartom kollégáim teljesítményét, egy szóval sem akarom bírálni őket, hiszen csak a rájuk osztott szerepet játszották el a tőlük telhető legjobban, de azért szabad örülnöm a sikeren nekem is, nemde?
* Ez az első közönségdíjad?
- Alfonso Paso: Hazudj inkább, kedvesem című vígjátékában Juan megformálásáért már egyszer felkerültem a várományosok listájára, de mivel akkoriban csak egy ,,évad színésze' elismerést osztott ki a Népszínház, ezt a kitüntetést akkor partnernőm, Szorcsik Kriszta kapta meg.
* Ugyanakkor a szakmai zsűri is téged tartott az évad legkiemelkedőbb férfi főszereplőjének az Ibusárban és a Kicsik és polgárok című színpadi művekben nyújtott alakításodért. Melyik elismerésnek örülsz jobban?
- Mivel a zsűri tagjai közt ott volt két, általam megbecsült, sokat tapasztalt színművész is, Ábrahám Irén és László Sándor, természetesen nagyon komolyan veszem az értékelésüket, meglátásaikat és ezúton is megköszönöm nekik a kitüntetett figyelmet. A gálaműsoron, a díjátvétel után elmondtam: a közönséget, a városomat és a nemzetemet akarom szolgálni. Munkámban ez motivál. Ha ezeknek a hivatásbeli elvárásoknak eleget teszek, máris elégedett, boldog embernek tudhatom magam. Azt is hangsúlyoztam: a díjakat adják, nem pedig kapják.
* Az Ibusár bemutatója után valaki úgy fogalmazott: ,,Ezt az előadást Feco miatt volt érdemes megnézni.' Szó, ami szó: nagy dobásod a Vargányai Guszti meg Talpighy gróf, de aki színészként ismer, valahogy, hogy is mondjam, ennyit elvárt tőled, hiszen mindig a különc figurák megrajzolásában jeleskedtél. Te melyik szerepedben érezted igazán jól magad?
- Parti Nagy Lajos huszarettjében és Gorkij színművében is kiválóan éreztem magam, noha két teljesen eltérő karaktert kellett eljátszanom. Igaz, hogy mindkettő egy vesztes ember - s szeretek a vesztes kisemberek bőrébe bújni, erkölcsi hősöket varázsolni belőlük -, de nekem Tyetyerev, a kántor sokkal jobban imponált, mint a ,,kisiklott' állomásfőnök. Vargányai Guszti az első pillanatra egy földhözragadt, józan észjárású szereplőnek tűnik, de nekem egy kicsit ügyefogyott és butácska. Ugyanakkor Tyetyerev alapjában véve egy lezüllött, részeges figura, de mindent átlátó, nagy tudású és tapasztalatú, bölcs ember. Mindkét embertípusból rengeteg sürög-forog körülöttünk, tehát nem volt nehéz felépítenem a jellemüket. Az igazi kihívást nekem mégis a Csáth- és Kosztolányi-szerep nyújtotta, hiszen Szabadka szülötteit kellett feltámasztanom, élővé varázsolnom épp Szabadkán. Isteni tehetségek tragikus sorsát kellett átélnem, s közben olyan szellemiséget meg- és felidéznem, amelyről azt hiszi az ember, már a múlté, holott, ha jobban szétnéz, láthatja, érezheti, ma is itt lebeg az Szabadka utcái, terei felett.
* A morfinista és halállal barátkozó Csáth szerepe nem volt egy kicsit, úgymond, tanmese is a számodra? Hiszen köztudomású, hogy te is megjártad a poklok poklát...
- Igen, álltam én is a pokol tornácán, talán ezért is értettem meg annyira Csáth tragédiáját. Az olyan ember sikolyát, aki bevetette magát egy téves utcába, s aztán arról meg kiderül, zsákutca. Ismerem a szellemi leépítkezés nyomorát, s tudom, mik a következményei annak, amikor önmagunkat kivonjuk a társadalomból. A drog nagyon nagy gyönyöröket tud nyújtani. Jómagam ezért nyúltam hozzájuk, mert ugyanúgy akartam élni, mint azok a sztárok, akikért fiatal fejjel rajongtam, meg mert ki akartam próbálni a határaimat, meddig mehetek... Életformán természetes velejárója volt az örökös megfelelés kényszere, a csúcson levés, a kockázatvállalás, s imádtam a kihívásokat. De aztán a hallucinációkból egyszer csak, ha van szerencséje, felébred az ember, eltűnik az álomvilág, a képzelt boldogság, s máris ott fetreng a sárban, a kínban, a pokol bugyrában. Belátja, mit veszített, mit rabolt el tőle az örökös kéjsóvárgás, s hogy minden téren kitaszítottá lett. Nekem erre ráment két házasságom, s minden bizonnyal mindennek következményét megérzi majd két fiam is, jóllehet most már nagyon törekszem arra, hogy enyhítsem az általam okozott fájdalmaikat. Négy éve tiszta vagyok, s januártól nem is iszom alkoholt.
* Mi térített észhez? S ki vagy mi segített, hogy talpra állj?
- Az őrületben nagyon sok barátom hátat fordított, de megbocsátok nekik. Természetesen magamnak is, mert úgy gondolom, a felépülés és az újjászületés ezzel kezdődik. Nagyon sokat köszönhetek édesapámnak, aki mérhetetlen megértéssel és szeretettel volt irántam a halála pillanatáig (2005 novemberében veszítettem el). Aztán Andrási Attila barátomnak, aki a legrosszabb pillanatokban is kitartott mellettem, s visszaadott a színháznak - egyetlenegy igaz, hű és nagy szerelmemnek. Amikor mindenütt kiutáltak, ő továbbra is bízott bennem és meghívott a Magyar Kanizsai Udvari Színház produkciójába, a Wass Albert művei alapján készült Adjátok vissza a hegyeimet című produkcióba, amely emberileg és szakmailag is megváltást hozott a számomra. Felejthetetlen élmény volt Erdélyben portyázni. Hét nap alatt hat előadást adtunk, mintegy 3500 néző előtt játszottunk, akik előadás után állva tapsoltak nekünk. Marosvásárhelyen a Művészetek Palotájában 850 ember zsúfolódott be. Erre szokták mondani, megtörtént a csoda. S én rádöbbentem arra, akkor lehetek egy győztes csapat tagja, ha fölvállalom identitásomat, magyarságomat, s őseim kincsével, anyanyelvem varázslatos erejével harcolok nemzetem halálba taszítása ellen.
* Ez most szépen hangzik. Nincs is okom kételkedni igazukban, ám sokan mégsem tudják megbocsátani neked, hogy Ljubiša Ristić ,,csatlósa'-ként annak idején részt vettél a Jugoszláv Baloldal alakuló közgyűlésén Belgrádban, ahol felolvastad Mira Marković levelét.
- Urbán Andráshoz, bajba jutott kollégámhoz szóló levelemet olvastam fel! Ami nem mentség arra, amit felhoztál ellenem. Valóban ott voltam azon az összejövetelen, de nem lettem párttag. Fiatal voltam, mohó és bohó. Tombolt bennem az egoizmus. Fejembe szállt a dicsőség, ami nagyon korán és éretlenül ért. Csak a siker érdekelt, a jó bulik, a polgárpukkasztás vágya, és semmi sem elégített ki annyira, mint a botrányos, extrém viselkedés. Lázadtam minden és mindenki ellen. Politikailag meg teljesen tájékozatlan voltam. Akkor, az underground színház képviselőjeként nem érdekelt semmi más, csak az, hogy a világot hogyan fogjuk meg a négy sarkánál fogva és rázzuk ki. Egyetlen járható útnak a finom, ízesített hazugságot tartottam, tarka csomagolásban. Nem voltam egy szent életű angyal, ez tény. Rossz úton jártam. De ennek az útnak vége. Most már tudom, honnan jöttem, ki vagyok, merre tartok, mi a küldetésem. Nagy árat fizettem ezért a felismerésért. Most már nem én rohanok valami felé, hanem megengedem, hogy a dolgom velem szembe jöjjenek.
KREKITY Olga