A Hévíz folyóirat főszerkesztője, a Litera.hu szerkesztője, jelenleg pedig Prágával boldogítják egymást. A Zelk Zoltán-díjas Fehér Renátóval beszélgettünk.

* A 2014-ben megjelenő Garázsmenet és az idén megjelent Holtidény versesköteteid címe egyfajta passzivitást, várakozást, vegetálást sugároz, miközben te megállás nélkül szervezel, szerkesztesz, írsz, gondolkodsz, vagyis nagyon aktív tagja vagy a magyar irodalmi életnek. Lehet erre a kettősségre úgy is tekinteni, hogy Fehér Renátó versírás közben lelassul, kivonja magát a forgalomból? Tud pihenés lenni az írás?

— A kötetcímek az ideiglenes zárlat állapotára mutatnak. Beállóban van, sőt, beállt az üresség, mégis mindkét eset kecsegtet vagy kínoz még a folytatás, a holnap lehetőségével, illúziójával. Ebből a készenlétiségből, átmenetiségből nincs hova menekülni, hiába, hogy a létezés kronológiai értelemben örökösen a végre szegezett. A Holtidény záróversének mottója Carlo Michelstaedtertől, egy XX. század eleji goriziai filozófus-matematikustól származik, ő azt mondja, hogy „annyira élet, amennyire folytatódik, és ha folytatódik a jövőben, azzal fogy belőle az élet”. Ezzel a paradoxonnal nem tudom, hogy meg lehet-e, s miként békülni. De mindezt csak azért mondom ilyen borúsan, hogy válaszoljak: kevés megterhelőbb dolgot tudok elképzelni egy vers megírásánál. A befejezettség emelkedett pillanatai megtévesztőek, mert hamisak és nagyon ritkák, az írásképtelenség, a végtag nélküli kapálózás viszont mindennapos. Kérdezd erről Kafkát! Ezt azonban mégsem kínszenvedésnek látom, hanem hivatásnak.

Fotó: Szőcs Petra

* Több kritika azt írta a Garázsmenetről, hogy közéleti verseket tartalmazó kötet, és nem mellékes az sem, hogy ez volt a bemutatkozó köteted is. Kétségtelenül foglalkoztat téged a politika, a történelem és a kettőből született közhangulat, tehát nem a fejét homokba dugó művész vagy. Miért lényeges számodra, hogy a versek felszólaljanak az említett témakörökben? 

— Ami személyes, az politikai. Ez egy csaknem fél évszázados közös tudásunk, ezért a valódi kérdés talán inkább az, hogy egyáltalán el tudunk-e ma képzelni olyan szöveget a nyilvánosságban, amely akarva vagy akaratlanul nem viseli (el) ezeket a kódokat. Azt azonban sosem gondoltam, hogy a politikai cselekvéshez a vers lenne a legalkalmasabb eszköz vagy forma, nem is véletlen, hogy az ilyen jellegű megszólalásaim legtöbbször esszének, publicisztikának vagy interjúnak öltöznek. Viszont honpolgárként is hiperérzékeny vagyok, alkotói alkat tekintetében pedig a társadalmilag meglehetősen kritikus filmrendező, Ken Loach egy kissé rabbiátus mondatával tartok: miféle ember az olyan, aki nem háborodik fel?

* A Holtidényben fontos kérdésként szerepel, hogy miként éljük meg az időt „Ká-Európában”. A múltnak a jelenbe való folytonos átdübörgése, átfolyása akadályozni is tudja a jövőkép megszületését? Nem érzed néha úgy, hogy a múltban ragadtunk?

— A Holtidény állítása olyasmi lenne, hogy míg a múlt használatáról, az okulásról lemondtunk, addig a jövőt öngyarmatosítóan hajszoljuk. Ezek a vonások a térségre — melyre utaltál, és melyet néha felelőtlenül hajlamosak vagyunk az otthonunknak is hívni — geopolitikailag is igazak (és persze nem vagyok érzéketlen, gondolom, hogy ezt még mennyivel bonyolultabb bárkinek olvasni és megélni Újvidéken, mint nekem Szombathelyen, Budapesten vagy Prágában). Közben pedig (majdnem azt írtam: ezért, de a viszony valójában nem oksági) a folyamatos jelen időben szivárgunk el. A mókuskerék mechanikája ez, ezt sokszor mondom így. De most már abban sem vagyok biztos, hogy ez bukás. Lehet, hogy megváltoztathatatlan adottság, mely legalább tisztább látással szolgálhat. Persze nem biztos, hogy ettől jobb kedvre derülhetünk.

* A Hévíz folyóirat és a Litera.hu szerkesztőjeként is nagyon fontos neked a fiatal pályakezdők ösztönzése, a velük való foglalkozás. Milyennek látod a mai fiatal tollforgatók helyzetét, sokan vannak, mernek írni?

— Sokkal nagyobb kihívásokkal kell szembenézniük, mint akár nekem kellett tíz éve. Szocializációs keret számukra a közösségi média keltette több és nagyobb láthatóság, mely óriási lehetőség és hatalmas innováció, de ha valaki számára — akár önhibáján kívül — ez a lehetőség beváltatlan marad, az mindjárt kudarcélményként éli meg. Ehhez társul egy öngerjesztő, új típusú elvárásrend. Demokratikusabbnak látszik a működés, s ez üdvös, egyúttal elbizonytalanodtak a szakmai legitimáció keretfeltételei. A Hévíznél az aprómunkát és talán ezeket a szempontokat tudom meg- vagy visszaadni a szerzőknek, mert hát a hiúság nem poétikai kérdés.

* Egy visegrádi ösztöndíjnak köszönhetően három hónapot Prágában töltesz. Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy az Európaterminál című sorozat prózaszövegeit szeretnéd összeállítani egy kötetté. Hogyan haladsz ezzel? Milyen hatással van rád Prága és a cseh miliő?

— A Holtidény, sőt, már a Garázsmenet versei között is találni Prága-fertőzött darabokat, hiszen a 2012 óta eltelt évek felét itt töltöttem (a Holtidény címadója például a Császárfürdő épületét idézi meg Karlovy Varyban). A Literán és a pozsonyi Új Szóban írt Európaterminál-mozaikok kiváltotta, most készülő próza esetében is prágai díszletezés valószínű, egy epizodikus séta- és maradékregény a post-truth korában. Nyelvet igyekszem találni ahhoz az átmenetiséghez, amelyet az első kérdés kapcsán már emlegettem, és amely most leginkább a terminál fogalommal látszik megfoghatónak (egy Terminál című vers egyébként a Holtidényben is van). Mert ki van úton két terminál között egyáltalán, és lehet-e még jussa az útnak, mint Odüsszeusznál vagy Frodónál? De ennél többet most még korai lenne mondani. A medret ásom, vagy a lövészárkot.

Hátsó ülés
          Németh Gábornak

A biztonságnak a hátsó ülésen nincs köze
félelemhez, se tarifához vagy határidőhöz.
Mert mozgásban lenni talán mégis
ellenszere az irtózásnak az űrtől.
Át egy hídon, hazafelé. Reggel van megint.

Ennek a hátsó ülésnek felelni meg,
végre a szűkösségnek, hogy, mintegy
mellesleg, itt már csak az férjen el,
amit érdemes gyászolni, becsben tartani
vagy megvigasztalni, és ahol
elvárást innentől hiúság se szab.

Erről a reggelről beszélni úgy,
hogy az holnap is kitartson.
Se célozni, se célozgatni nagyon, mert
megváltozni nem készül, de bárcsak
lehetne több, mint tükröződés.
A zárójelbe tett időszámítással
összeszokni, de kibékülni soha.

Végül nem hívni többé hűségnek
a továbbutat, hiába lehetne
kiszállni mással félreérthetetlenül.
Mert ez a hátsó ülés, bár tanulság nincs,
mégsem választás kérdése.