Latabár Kálmán Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész 1902. november 24-én született Kecskeméten. Rajongói, főként a gyerek nézők csak Latyiként emlegették, ő volt a XX. század egyik legnépszerűbb magyar komikusa. Legendás színészdinasztia leszármazottja: dédapja, Latabár Endre, nagyapja, Latabár Kálmán Árpád és apja, id. Latabár Árpád mind neves színművészek voltak, illetve fia, ifj. Latabár Kálmán is színész lett.

Rákosi Szidi színiiskoláját végezte el. 1922-ben a Várszínházban lépett először közönség elé mint táncos komikus. A Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, ahol több emlékezetes alakítása volt, többek között Menelaosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér) és Nyegus (Lehár Ferenc: A víg özvegy) szerepében.

1927 és 1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnéztak külföldön. Felléptek a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is, aki az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta őket. Visszatérve több fővárosi zenés színházban játszott.

1937-ben vette feleségül Walter Katalint. Egy színházi előadáson akadt meg a szeme az első sorban kacagó fiatal lányon. A függöny legördült, ő pedig magánnyomozásba kezdett. Megtalálta, és halálosan beleszeretett. 1937-ben, amikor megházasodtak, Kálmán harmincöt éves volt, Walter Katalin pedig tizenhét.

Első filmjét is 1937-ben forgatta, ezt több követte, néhány emlékezetes: Fizessen, nagysád! (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954).

Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző- és karikírozókészsége féktelen komédiázókedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus „ügyetlensége”.

A nevettetés éltette, a politika nem érdekelte, és amennyire lehetett, távol tartotta magától. A Horthy-rendszerben és a Rákosi-érában is felszínen maradt, legfőképpen azért, mert népszerűsége pajzsként védte a rosszakarókkal és az irigyekkel szemben. Kerülte a csillogást, nem élt fényűző életet, arra viszont sok pénzt költött, hogy másokat titokban támogasson. 

Minden szerepére úgy készült, mint az első fellépésére, és mintha utoljára lépne közönség elé. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész, 1953-ban pedig kiváló művész lett.

Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, melynek kezelését nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és rendszertelen életmód. Állapota 1970 elején válságosra fordult, s a nagy nevettető január 11-én örökre lehunyta szemét.

(Szalai Attila rajza)

Még a halálos ágyán is alkotott: felmondta a régi szerepeit, pedig már nem is volt magánál. Ez bizonyítja talán leginkább, hogy ízig-vérig művész volt — mesélte egy interjúban lánya, Latabár Katalin.

Latabár Kálmánra emlékezve nézzük ma meg az Egy szoknya, egy nadrág című filmet, és kacagjunk egy jóízűt.