home 2024. július 14., Örs napja
Online előfizetés
A leválás
Pap Ágota pszichológus
2016.08.16.
LXXI. évf. 32. szám
A leválás

Szülőkről gyerekeknek — szülőknek gyerekekről ♦ Napjainkban nemcsak kapuzárási, hanem kapunyitási pánikról is beszélhetünk. Kilépni, dönteni, elköteleződni, választani éppen olyan sok stresszel jár, mint a lehetőségek kapuját — néhány évtizeddel később — becsukni.

A mai fiatalok nem siettetik a felnőtté válást. Tanulmányaik vége felé kétségbeesetten keresgélik a megoldást, hogyan is lehetne elhalasztani a nagy horderejű döntéseket: a kilépést a munkaerőpiacra, a családalapítás felelősségét, miként lehetne egy kicsit meghosszabbítani a felhőtlen diákéletet. A fiatal felnőttkor harmadik fontos lélektani feladata, az eredeti családról való leválás is igencsak elhúzódik, ami az önálló, felnőtt identitás megformálását, stabilizálódását idézi elő. Persze kell hozzá szülő is, akiről le lehet válni, akihez szeretetteljes kapcsolat fűződik.

A felnőtt gyerek kamaszként való létezése az úgynevezett Pán Péter-szindróma. Az elszakadás kezdetben az ifjú érdeke, hiszen nyilvánvaló, hogy a szülő a leválási folyamat során veszteségek sorozatát éli át. Az elköltözés a leválás lényeges eleme, de önmagában ez még nem felnőtté válás, ahogyan a munkába állás vagy akár a házasodás sem az.

Az Én előtérbe kerülése megnövelte a félelmet mindenfajta elköteleződéstől. Munkába állni annyit tesz, hogy az illető nap mint nap vállalja feladatait, sőt az esetek többségében azt is, hogy idejét nem kizárólag ő osztja be, elfogadja mások utasításait, értékelését, szempontjait, azaz szabadsága korlátozottá válik.

A családalapítás elköteleződése talán még félelmetesebb. Egyrészt azért, mert ehhez a „lehetne még jobb” vágyát kellene elnyomni, másrészt pedig azért, mert az énközpontú értékrendet némiképp át kell formálni. Azután később, a harmincas évek közepén — főleg a nők — pánikszerűen kezdenek párt keresni. Olyat, aki apának is megfelelőnek tűnik.

A szülők részéről…

A gondoskodó anyuka elsősorban a törődéskontrollt engedi el a legnehezebben. Addig érzi magát fontosnak és nélkülözhetetlennek gyermeke életében, amíg a fizikai kényelmével és ellátásával törődhet. Nemritkán a mamák járnak takarítani, mosni, főzni félig felnőtt gyermekük lakásába. Az a szülő pedig, aki inkább intellektuális-baráti szolgáltatásokat nyújtott, nyilván az ezen a területen bekövetkezett veszteségeket viseli nehezen. 

Minden jó szülő azt szeretné, ha gyermeke egy kicsit túlszárnyalná, de amikor ez megtörténik — esetleg túlságosan is jól sikerül —, nem könnyű ezt megélnie. Ezért a gyermekeknek — akik mindig is a szülők gyerekei maradnak — kell a hallgatás, a kíváncsiság, mert ennek hiánya érdektelenségnek tűnhet, s a látszólagos közömbösség éppen olyan bántó, mint a hatalom át nem engedése.

A leválás szó a szülők egy részében hamis érzetet kelthet. Két tévedés gyakori ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy ez valami szörnyűség: aki leválik, az elválik a szülőtől, és hát ki akarná, hogy szeretett fia/lánya idegenként tekintsen rá? A leválás ebben az olvasatban veszteség. A másik tévedés, hogy teljes egészében a gyermekre kell bízni a feladatot, hiszen ő válik le. Ezért szerencsésebb volna a szülő-gyermek kapcsolat folyamatos átalakulásáról beszélni. A kisgyereket ott hagyjuk néhány napra a nagyszülőknél, vagy bölcsődébe/óvodába indítjuk, táborozni megy nélkülünk, vagy éppen osztálykirándulásra. Később egy másik városba költözik a tanulmányai miatt, majd saját családot alapít. A lényeg, hogy a gyermek megkapta azt, amire szüksége volt, a szülő egy kissé hátradőlhet, tudva, hogy szavainak, tetteinek már nincs olyan hatásuk, mint korábban, egyszersmind el is kell fogadnia, hogy már elmúlt a formálás ideje.

Sok nagyvonalúság, önzetlenség, odafigyelés szükséges hozzá, hogy a jó szülő az unokájának is jó szülőt neveljen.

Sok szülő számára a kamaszkor annak a fájdalmas felismerésnek is az időszaka, hogy a gyermeknek bizonyos kapcsolatok fontosabbak lesznek, mint a vele való viszony. Mindez sok kis apróságban nyilvánul meg, és a következő kérdésben foglalható össze: hagyja-e a szülő, hogy megerősödjön a gyerek identitása, önbizalma, amire a felnőttélet alapulhat?

Sok nagyvonalúság, önzetlenség, odafigyelés szükséges hozzá, hogy a jó szülő az unokájának is jó szülőt neveljen.

A gyerek részéről…

A fiatal sokáig rászorulhat a szülőkre. Szüksége lehet anyagi támogatásra, a gyermek körüli teendők ellátására, lelki segítségre, baráti tanácsokra. A szolgáltatások természetszerűleg jogokkal is járnak — időnként azonban nem könnyű meghúzni a határt, hogy meddig tart az önállóság, illetve hol kezdődik a függőség.

A fiatal azt is érezheti, a szüleinek szüksége van a jelenlétére, ketten nem lennének meg. Kérdés, hogy ez csak az ő fantáziája-e, vagy megfelel a valóságnak. Persze, gyakran valóban így van, hiszen a két ember kapcsolata sokszor kiüresedik, és már csak a gyermek köti össze őket.

A felnőtté válást nem lehet megspórolni, és azt sem, hogy a szülő szembenézzen azzal a ténnyel, hogy gyermeke felnőtt, kirepült, és ideje más elfoglaltságot keresnie magának a gyereknevelés helyett.

A szülő részéről ez még „önzőségből” is megéri, hiszen hosszú távon nyomasztó a harminc-, negyvenéves „óriásbébi”, és persze a kudarc fájdalmas érzését is egyre nehezebb elhessegetni. Idővel ez a kérdés is felmerül: mi lesz vele, ha én nem leszek?

A szülőkkel fennálló érzelmi kötődések néha olyan szoros egybefonódással járnak együtt, amelybe egy partner már nem fér bele. Előfordul, hogy a szülők általánosságban és elméletileg megengedőek, de valójában olyannyira kritikusak, hogy a gyermekük egyetlen potenciális partnere sem megfelelő számukra.

A felnövő gyerek számára egyúttal nagyon fontos, hogy szülei bíznak benne, elfogadják a saját gondolatait, választásait, és lelkileg támogatják céljai elérésében. Jó esetben sikerül átmenteni a bizalmas, jó kapcsolatot úgy, hogy közben a felnőtt gyermek autonómiája sem sérül.

Előbb vagy utóbb a szülőnél és a gyermeknél is elérkezik az a pillanat (ha máskor nem, akkor egy haláleset után), amikor ráébred: egyedül van, egyedül született, egyedül fog meghalni. Az egyedüllét itt nem a magányt jelenti, hanem a felelősségvállalás teljességét.

Senkinek sem könnyű…

A családi szerkezet megváltozása általában mindegyik oldalon szorongással jár. A szülők életének ebben a szakaszában megkezdődik egy gyászfolyamat, mert a gyereket el kell engedni, és búcsút kell venni a napi szülői teendőktől is. A gyereknek pedig bátorságot kell gyűjtenie az önállósághoz, és a saját lábára kell állnia.

Sok esetben ez hosszú és kitartó munkát igényel, és elég gyakoriak a mosolyszünetet előidéző veszekedések. Ez érthető, hiszen mindenkinek meg kell vívnia a saját belső harcát is, vagyis senkinek sem könnyű.

Véleményem szerint érdemes már gyerekkorban elkezdeni az önállóságra való nevelést, így később mindkét félnek könnyebb dolga lesz, ha például a gyermek elköltözik. Egyik félnek sem szabad elfelejtenie, hogy noha fizikailag más helyen vannak, ettől még nem lesz kevésbé szoros a kapcsolat közöttük. Próbáljunk meg egy picit következetesebben nevelni, és fiatal felnőttként egy picit tudatosabban élni. Az önállóság jó, és nagyon fontos ahhoz, hogy egy egészséges, a szó szoros értelmében vett felnőtt ember váljon belőlünk. 


A nyitókép illusztráció (Galdzer/Depositphotos.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..