Körülöttünk szinte minden egyes nap emléknap. Víg, bánatos, szomorú, elgondolkodtató. Az előttünk jóval korábban élőkre, munkásságukra és tanításaikra emlékez(tet)ve, elvégre az időszámítás — Istennek hála! — mégsem tőlünk kezdődött. És remélhetőleg nem is nekünk jut majd ki ama háládatlan szerepből, hogy (el)távozásunk előtt leoltsuk a villanyt! Apropó, kapcsolók.
Néhány évtizeddel ezelőtt bizony kemény korholást kaptam azóta megboldogult szüleimtől, midőn például a fürdőszobából kijövet nem oltottam le magam mögött a lámpát vagy a kelleténél tovább hagytam nyitva a vízcsapot. Ebbe nőttem bele, ezt tettem idővel saját világlátásom részévé is, és jobban belegondolva, ez a fajta takarékoskodás volt életem első jelentősebb meghasonlásának okozója is hajdanán. Kitörölhetetlenül íródtak retinámba azok a nyári vakációk, amelyeket édesanyám szülőfalujában tölthettem annak idején. Valahol a múlt évezred/évszázad utolsó előtti évtizedeinek hajnalán, amikor a temesközi pusztaságban felejtett telepesek leszármazottaival végleg sikerült elhitetni, hogy jövőjük és gazdasági boldogulásuk még véletlenül sem a talpuk alatt lévő termálvizekben keresendő, hanem…
A felszínre fakasztott ártézi víz ott folyt el a szemem előtt. Karvastagságot is megszégyenítő intenzitással. „Anyu, erre a kútra miért nem tesznek a bácsik elzáró csapot? Hiszen ez sokkal, de sokkalta több víz, mint amennyit bárki is meg tudna inni!” — tettem fel a kérdést. „Mert ártézi, annak pedig az a feladata, hogy folyjon” — érkezett az ellent nem tűrő anyai válasz. Igen, a válaszra nem volt apelláta. S azt sem kötötték az orromra, hogy amíg odahaza fizetni kellett a köbméterenként elfogyasztott vízért, addig…
A spórolás időközben elkezdte reneszánszát élni. Igaz, kellett mindehhez egy-két, violaszín pecsét alatt érkező parancsolat is. A régi, egyszervolt világot ellenben már semmi sem tudja visszahozni. Új fejezetek nyílnak, meghagyva benne az anyagot, mely nem vész el, csak átalakul. Módosul, beolvad, újabbnál újabb kihívások elé állítva sejtet és szövetet, szervet és szervrendszert. Egyedet és közösséget. Annak minden attribútumával. Legalábbis ekképpen meséltem a rám bízott nebulóknak tanárkodásom első tizenhét esztendejében. A többi ok-okozati csavar kisilabizálását ellenben rájuk bíztam.
Helyesen cselekedtem-e? Ezt egyelőre nem tudhatom. Őszintén? Nem is akarom tudni. Kérdéseket — ráadásul túl sokat, túl gyakran… — egyébként sem bölcs dolog feltenni.
