home 2024. február 26., Géza napja
Online előfizetés
A koldulás mint életforma
Káich Katalin
2013.08.14.
LXVIII. évf. 33. szám

A téma az utcán hever, állítják a sok élettapasztalattal rendelkezők, s számomra nem marad más hátra, mint hogy megerősítsem az évszázadokon át tartó megfigyelések alapján kinyilatkoztatottakat. Úgy látszik, a lopások, rablások témájára írt előző írásom magához vonzott egy másik rokonjelenséget a százharminc év előtti időkből.

Merthogy nincs új a nap alatt. A gazdasági gondok, bajok mindig is együtt jártak olyan deviáns viselkedésformákkal, mint amilyen például más vagyontárgyának az eltulajdonítása, tehát a lopással, esetleg a koldulással. Ennélfogva most a koldulás, kéregetés rokonjelenségéről szólok. A téma vezércikk formájában talált rám a Szabadka című társadalmi, közművelődési, szépirodalmi és közgazdászati közlönyben. Nem véletlenül akadt meg a szemem az 1885 júliusában napvilágot látott íráson. A városba menet nap mint nap legalább négy-öt kolduló gyerek keresztezi utamat, arról nem is beszélve, hogy nyár lévén az ember valamelyik kerthelyiségben szeretne fagylalt vagy kávé mellett békésen elbeszélgetni barátaival, ismerőseivel, de ez nem mindig lehetséges a kunyerálásra ráállított kiskorúak zaklatása miatt. Hogy ez ügyben tenni is kellene valamit, az nem jut eszébe az illetékeseknek, pedig már városrendészeti alkalmazottakkal is bővült a polgárok védelmére létrehozott formáció, a csendőrség.
Az említett vezércikk az illetékesek kötelezettségével indít, ekképp: „Amint az állam nagyban, a városi törvényhatóság kicsinyben hivatva van és köteles népének jóléte– és előmeneteléről, nemkülönben azokról is gondoskodni, a kik többféle körülménynél fogva véginségre jutottak, de egyuttal tőlük is megvédelmezni a polgárságot, ha koldulással a polgárság nyugalmát kezdik háborgatni.”
Ez után a megállapítás után a cikkíró azzal folytatja, hogy a városban nagyon sok a koldus, ellenőrzésük viszont majdhogynem teljes mértékben elmarad. Nem csoda tehát, hogy olyan viszonyok alakultak ki, melyek szinte már tarthatatlanok, és a hatóság sürgős közbelépését teszik szükségessé. A dolog odáig fajult, így a tudósító, hogy „a könyöradomány álcája alatt a legprofánabb tetteket és bünös cselekményeket hajtanak végre”. Az előírások értelmében a koldulás a város területén hetenként kétszer van engedélyezve, de sok kéregető „aki különben nem volna utalva és kényszerítve ezen foglalkozásra, a városi munkás népet szemtelen tolakodásával addig zaklatja”, míg az „hogy szabaduljon, élelmiszert, sőt csengő pénzt is ad neki”. A könyörületet sokan közülük meg sem érdemlik, hiszen az élelmiszert gyakran eldobják. Van, hogy hazaviszik, és a disznókat vagy a baromfit etetik velük. „A bekoldult pénzen... valódi orgiákat ülnek” — állította a tudósító.
A vezércikk szerzője a „Fecht-bruderek”-nek nevezett koldusokat említi első helyen, akik a lakosságra nézve igen veszélyesek, „mert a szabad koldulás kiváltsága alatt házról házra járnak koldulni, és ez által az egyes házak, lakások s üzletek szokásait, rendjét kitanulják, s így természetesen igen jól tudják mikor és hol kell megjelenniök, hogy kedvükre zsákmányolhassanak”.
A koldusokról szóló beszámoló az alamizsnásoknak egy harmadik fajtáját is megemlíti. Ők a szelíd(!) koldusok, akik az utcán meg a templomok környékén rimánkodnak, s ily módon alkalmatlankodnak a járókelőknek.
A koldulás ügye immár tarthatatlanná vált, állítja a vezércikk írója. Elérkezett az ideje annak, véli, hogy szigorúbb szabályrenk segítségével próbálják meg orvosolni a tűrhetetlen helyzetet. A város egészséges szellemét megrontó koldusügy a restség, a lustaság, de még a fajtalanság melegágya is egyben, ezért kell végleges megoldást találni a felszámolására, írta a helyzetfelmérő leírás szerzője.
Javaslattevőként indítványozta, hogy mielőtt kiadják a koldulási engedélyt, „orvosilag kellene megvizsgáltatni, valjon igazán munkaképtelenek-e” az engedélyért folyamodók, sőt „valami külső jelvénnyel kellene őket ellátni, hogy az engedélylyel bíró, igazi koldusokat mindenki könnyen felismerhesse”. A csalókat az igazságszolgáltatásnak kellene átadni. Szükségesnek látja továbbá a cikkíró a jól berendezett kórházak, szegényházak és „dologházak” felállítását is, „a hol a nem sulyos betegek keresetre találhatnának”.
A felvetett üggyel kapcsolatos problémák mielőbbi megoldását várja el a vezércikkíró, mindenekelőtt a polgármestertől, majd pedig leszögezi: végső ideje annak, hogy „Szabadka városa belső életében e tekintetben is átalakulás jöjjön létre”.
Úgy tűnik, „az átalakulás” e tekintetben még százharminc év múltával sem következett be.
 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..