A köldökzsinór
Perisity Irma
2019.12.27.
LXXIV. évf. 51. szám
A köldökzsinór

Ki ne hallott volna a régi mondásról, mely szerint aki felnőttkorára sem tud elszakadni az anyjától, az képtelen eltépni a köldökzsinórt. A hatvan körüli beszélgetőtárs kéri, ne is említsem ezt, mert égnek áll tőle a haja. A családja, barátai, ismerősei szinte naponta mondogatják, és lassan rájött, igazuk van. Egyszerűen függ az anyjától, és ez az eltéphetetlen kapcsolat teljesen felborította az életét.

— Azzal kezdem, ami az oka lehet annak, hogy nem tudok tőle elszakadni — mondja őszintén a férfi, aki állami vállalatban dolgozik jelentős pozícióban. — Egyetlen gyerek vagyok, apám ugyanis már elég koros volt, amikor elvette anyámat. Mindketten értelmiségiek, anyám tanügyi dolgozó, apám agrármérnök volt. A kisvárosban nagy tiszteletnek örvendtek. Annak ellenére, hogy egyke voltam, semmilyen gond sem volt velem, a szüleimmel pedig egészséges, szoros kapcsolatban álltunk. Eleinte anyám is úgy viszonyult hozzám, mint egy vele egyenrangú emberkéhez, de az évek során egyre fojtogatóbb lett a szeretete, beteges a gondoskodása. Apámmal egészen a haláláig rendkívül jól megvoltunk egymással, sokszor előfordult, hogy panaszkodtunk egymásnak anyára. Pontosabban én lázadoztam, de csak apának, aki mindig anyám pártjára állt, mondván: hát, kiskomám, az egyetlen szem fia vagy, ezzel számolnod kell.

Már kiskoromban elhatároztam, mi leszek, ha nagy leszek. Apám azt mondta, jól gondoljam meg, mert a hivatás, melyet választunk, a mindennapjaink része lesz. De én holtbiztos voltam a döntésemben. Imádtam az egyenruhát, a szobámban legénykoromban jó néhány fényképem lógott a falon, melyeken büszkén pózoltam az egyenruhában. Anyám nem akart belenyugodni, hogy a vajdasági kisvárosból Belgrádba menjek egyetemre, de csak ott tanulhattam a vágyott szakmát. Öt évig tartott az egyetem, eközben az anyám majdnem minden hétvégén jött hozzám látogatóba, otthon hagyva apámat, aki akkor már súlyos beteg volt. Hiába kértem, hogy hagyjon békén, törődjön apámmal, mindig azt mondta, vele eleget törődött, most én vagyok soron. Utolsó éves voltam, amikor apám meghalt. Anya akkor már nyugdíjas volt, és amikor lediplomáztam, javasolta, adjuk el a családi házat, és vegyünk egy nagyobb városban valami megfelelőbbet. Én arra vágytam, hogy két lakást vásároljunk, hogy ha megnősülök, külön éljek a családommal. Nehezen, de sikerült meggyőznöm az ötletem helyességéről, és megvettük a két lakást. És hamar meg is nősültem: az új munkahelyemen találkoztam egy csinos lánnyal, akinek a múltja ugyan nem volt makulátlan, de igazán megszerettük egymást. Minden a hagyománynak megfelelően történt: lakodalom, összeköltözés, a lakás berendezése, és egy év múlva a fiunk is megszületett.

Már a kicsi érkezése is felzaklatta anyámat, de amikor két év múlva a lányunk is megszületett, egyszerűen kiborult. Nem akart többé egyedül lakni, javasolta, hogy adjuk bérbe a lakását, ő pedig hozzánk költözik, hogy a segítségünkre legyen. Hát, a pokol ekkor kezdődött igazán. Mindennap azzal várt bennünket, hogy halálosan fáradt, a pici gyerekek már nem neki valók, főzni sem ér rá. A feleségem eleinte nem vitatkozott vele, de lassan az idegeire ment a napi felhánytorgatással. Már a feleségem lánykori viselkedése is szóba került, az elején csak utalgatott rá, idővel azonban már nyíltan is könnyűvérűnek nevezte, állítva: nem méltó arra, hogy a feleségem legyen. Valóban nem tudtam, mit tegyek. Mi rendkívül jól megvoltunk, sohasem veszekedtünk, imádtuk a gyermekeinket. De a feleségem belefáradt anyám mesterkedésébe. És én — amikor a feleségem panaszkodott — valami belső indíttatásból mindig az anyám pártjára álltam. A gyerekek már annyira unták az örökös perlekedést, hogy ha otthon voltak, bevonultak a szobájukba, és nem akartak velünk kommunikálni.

Anyám végre elhatározta, hogy visszamegy a lakásába. És ekkor kezdődött az igazi cirkusz. Naponta kétszer-háromszor is hazahívott, mert vagy rosszul volt, vagy elesett, vagy valamit venni kellett neki a piacon, amit elfelejtett. Szinte heti rendszerességgel vittem orvoshoz, mindig újabb baja volt, melyről aztán rendre kiderült, hogy vaklárma. A gyerekek középiskolások voltak, amikor egy olyan undorító esetet varrt a feleségem nyakába, hogy ő azonnal beadta a válókeresetet. Amikor elváltunk, anyám óriási tortát rendelt az unokáinak, mert ez ünnep volt számára. Én most anyámnál élek, és már harmadik éve vagyok szeretője a volt feleségemnek, aki — hála az égnek! — nem rúgott fenéken a válás után. Ő a gyerekekkel a lakásunkban él, és sokszor mondja, hogy neki így is megfelelnek a dolgok. Nem tudom, anyám sejti-e, hogy rendszeresen hazajárok a családhoz. Vasárnaponként rendes ebédet főz, időnként az unokáit is meghívja, mondván: legalább hetente egy alkalommal egyenek igazi főtt ételt. Talán hihetetlen, de egy teljesen normális férfi vagyok, aki egyszerűen nem tudja megérteni, hogy az anyja manipulálja. És mindez biztosan azért van, mert még nem téptem el a köldökzsinórt, mely hozzá köt.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..