* Az Átaludni a halált című novellával nyerted meg a pályázatot. Ez a szöveg is annak a ciklusnak a részeként született, amelyben a társadalmunkat a kisember szemszögéből ábrázolod. Honnan meríted ezeket a történeteket?

— Két helyről származhatnak: a társadalomból, ahol élünk, az utcáról, melyen naponta végigmegyünk, a bennünket körülölelő valóságból és a bensőnkből, álmainkból, ábrándjainkból, félelmeinkből — noha azt gondolom, hogy az igazi történetek e kettő ötvözetéből jönnek létre. A nyertes novella mellékági rokona a Térdről a világ című novelláskötetemnek, mely tavaly jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában. Ebben a kötetben tizenkét novella található, melyekben megpróbáltam ábrázolni az általunk megélt valóságot, feltérképezni korunk és térségünk árnyoldalait. A többi közt olyan témákkal foglalkozom benne, mint a politikai és a gazdasági kiszolgáltatottság, az üzletszerű kéjelgés, a szegénység, az idősek elmagányosodása a falvakban, a háborús trauma, az újgazdagok könyörtelensége, a kiskorúak bűnözése, a szervkereskedelem, a köztünk élő háborús bűnösök, a kisemmizett dolgozók, a gazdasági átalakulás vesztesei. Emellett az értékválságról is szó esik, a nyugati ember lelki kiüresedéséről és leginkább arról, hogy lehet-e válasz erre a krízisre a művészet, a karrier, a család, a politikai siker, vagy pedig a világ megállíthatatlanul halad saját kiüresedése felé.

* Miért a történések árnyoldalát ragadod meg?

— Talán ily módon szeretném felhívni a figyelmet az állapotok tarthatatlanságára, arra, hogy tőlünk (is) függ, mennyi rossz vesz bennünket körül. A másik lehetséges válasz — melyet mások mondtak és írtak rólam —, hogy szociálisan érzékeny vagyok. Sokszor bosszantanak bizonyos történések, és nyilván innen ered az érzékenységem ezek iránt a témák iránt. Közvetetten fontos lehet, hogy a ’90-es években voltam tizen-, illetve huszonéves. Az iskolapadból mentem katonának ’92-ben, és egy évig szolgáltam a hadseregben. Abban az időszakban sok mindent, a többi közt rengeteg igazságtalanságot láttam, hallottam, átéltem, és ezeket ma is magammal hordom. Amikor leszereltem, éppen tombolt a hiperinfláció. A fiatalabbak — szerencsére — már nem tudják milyen az, amikor a dolgozó 1-2 márka értékű fizetést kap, mely csak néhány óráig ér valamit. A ’90-es évek meg minden, ami akkor történt, valamilyen módon meghatároznak engem. Az Átaludni a halált is a ’90-es évekhez köthető történet.

* A szövegekben mégis van egyfajta feloldozás. Íróként törekszel rá, hogy megtaláld ezt a mozzanatot?

— Valahol nyilván törekeszem rá, de ez nem mindig tudatos. Jó példa erre az Adósság című novellám. A bácsi és a néni egyedül élnek, és kikapcsolják náluk az áramot, mert nincs pénzük, hogy befizessék a számlát. A néni beteg, a bácsi meg nem tudja, mitévő legyen. Akiktől segítséget kér, azok nem tudnak vagy nem akarnak segíteni rajta. Fekszenek kettesben a sötétben, és annak, hogy ők ketten együtt vannak, van egy pozitív kicsengése, még akkor is, ha mindaz, ami történik velük, szörnyű. Hiszek benne, hogy a végén mindig győzedelmeskedik a jó, a jónak muszáj felülkerekednie, különben a világ teljesen kiüresedik.

* A vajdasági magyar írók mindig is különleges érzékenységgel tudták ábrázolni a tájjelleget. A te novelláid is hűen tükrözik a mai valóságunkat, ám ezek a helyi színek már egészen mások, mint a ’70-es, ’80-as évekből ismertek. Hogyan látod, megváltozott a couleur locale?

— Úgy gondolom, ez alkati kérdés. Minden szerző esetében másként jelenítődik meg a couleur locale. Kezdjük az identitás kérdésével. Ki vagyok én? Amikor elkezdem sorolni, hogy én egy magyar, katolikusnak keresztelt, Bánátban, konkrétan Nagybecskereken született egyén vagyok, ez mind igaz, és a maga módján meghatároz engem. Ezenfelül azonban sokban meghatározzák egyéniségemet az olyan tényezők is, hogy mit olvasok, milyen zenét hallgatok, milyen filmeket nézek, kikkel barátkozom, milyen tanárok tanítottak, mik a politikai és ideológiai nézeteim. Esetemben fontos, hogy szerbül tanultam a középiskolában, majd az egyetemen is, és rengeteg szerb (ex jugoszláv) írót (is) olvastam, ex yu zenét (mindenekelőtt az új hullám képviselőit) hallgattam, itt készült filmet láttam. Mindezek az apró mozzanatok belém épültek, és emberként, illetve alkotóként egyaránt meghatároznak.

* A novella mint műfaj miért áll hozzád közelebb?

— Úgy látom, a novella manapság a magyar irodalmon belül egy kicsit háttérbe szorult a regényhez, az értekező prózához és a versekhez viszonyítva. A novella összetett műfaj — ezt idővel érti meg az ember —, tömören kell egy teljes világot ábrázolnia, néhány oldalba sűrítve elmondania egy fordulatos történetet, közben egyaránt érzékeltetnie emberi viszonyokat és társadalmi hátteret. Jó, ha van benne csavar, ha a szereplőknek van sajátos nyelvezetük, ha érződik a világlátásuk. A novella nem tűri meg a felesleges mondatokat. Itt nagyon tömören kell elmondani akár egy egész regényt. A regény sokkal könnyedebb, mert ott két-háromszáz oldalból két-három akár kevésbé izgalmas is lehet. A novella viszont soha nem ülhet le. A forma nagyon fontos, nélküle nincs novella, de számomra nagyon fontos maga a történet is. Szerintem a legfőbb epikai érték a mese.

* Mit ad neked a szépírói tevékenység? Mi az, ami miatt fontos, hogy a munkád mellett időt szakíts rá?

— Nehéz erre konkrét választ adni. Az az idő, amíg a történetet kitalálom, örömmel tölt el. Amikor az ember belelovalja magát egy történetbe, az egy jó értelemben vett módosult tudatállapot. Mindig van egy szikra, ahonnan elindulok, ez néha napokig, hetekig, hónapokig ott motoszkál bennem, följegyzem — rendszerint cetlire —, majd félreteszem. A megírás megint egy külön folyamat. Általában akkor ülök le megírni, amikor már megvan a fejemben az egész történet. Megpróbálom először a hősök karakterét felvázolni. Nagyon sokszor leírom a családfájukat, az életútjukat, mely aztán nem kerül bele a történetbe, de én látom magam előtt, ki hány éves, hogy néz ki, milyen jó és rossz tapasztalatok érték élete során. Szeretem ezt csinálni. Szoktam is mondani, hogy engem az irodalomban igazából két dolog érdekel: az írás és az olvasás.

* Min dolgozol mostanában?

— Hamarosan megjelenik az Életjel Kiadónál a J. K. című prózakötetem. A készülő kiadványban lesz néhány régi novella teljesen újraírva — 2003-ban jelent meg egy novelláskötetem Az élő J. K. címmel —, viszont a kötet főleg új novellákat tartalmaz majd, melyeknek hőse, ahogyan a cím is súgja, J. K. Felmerül a kérdés, kicsoda J. K. Akár több személyre is lehet következtetni. Megpróbáltam egy időtlen, térben bárhol megtalálható hőst kreálni. Létről, az egyén világba vetettségéről, önmagunk kereséséről szólnak ezek a novellák, jellegüknél fogva talán kevésbé reflektálnak a társadalmi kérdésekre, mint az előző két kötetem, viszont itt is érezhető a társadalmi háttér. Néhány novella konkrét társadalmi esemény kapcsán született. A fiatal J. K. bármikor bárhol feltűnhet az életünkben: szembejöhet velünk az utcán, leszólíthat bennünket egy kávézóban, találkozhatunk vele egy vonatban, ráléphet a lábunkra egy rockkoncerten, megpillanthatjuk egy régi fényképen, kiléphet a könyvből, melyet éppen olvasunk, besétálhat álmunkba, melyet éppen álmodunk — a tükörből is nemritkán ő tekint ránk. Szerzői meglátásom szerint J. K. három személy egyben: az a személy, aki lettünk; az a személy, aki lehettünk volna, de nem akartunk lenni; és az a személy, aki szerettünk volna lenni, mégsem lettünk. Ezt úgy hívom: profánháromság.

A nyitóképen Sándor Zoltán (Szerda Zsófi felvétele) Szerda Zsófi felvétele