Szerb szempontból a választás a végletekig leegyszerűsített vagy-vagy - vagy fekete vagy fehér - képletre épült. Sokszor tűnt úgy, hogy a magát demokratának mondó jelölt többször sérti meg a fair play játék szabályait, mint ellenfele. Nem véletlenül: mindkét pártnak a kampánytanácsadói rajzolták meg azt az imázst és szerepkört, amely mentén operáltak. Véletlenek tehát nem nagyon voltak. Boris Tadić mesterien játszott az érzelmekre és a félelemkeltésre. Sokszor már-már teljesen hiteltelenül - annak ellenére is, hogy a radikális jelölt esetében ezeket a kliséket a kilencvenes évek miatt nem volt nehéz sem a filmarchívumokból, sem az emberek emlékezetéből előhívni.
Magyar szempontból a mostani szerbiai elnökválasztás a félelem pszichés vonzatán túlmenően a rossz és a még rosszabb közötti választásáról szólt. Ebben sincs semmi új elem - nem először történt így a magyar kisebbség életében a többpártrendszer óta.
Ebből az aspektusból a kisebbik rossz jelen esetben a felvilágosult nacionalista Boris Tadić volt - annak ellenére, hogy az elmúlt években több kárt okozott a Szerbiában élő nemzeti közösségeknek, mint fő riválisa, a radikális Tomislav Nikolić.
A demokrata párti elnökjelöltnek - kihasználva a kisebbségek belső megosztottságát és politikai érdekképviseleteik hitelvesztését - az elmúlt években majdnem sikerült megvalósítania azt, amit sem Tito, sem Milošević nem tudott véghezvinni. Közel volt hozzá, hogy a szalámitaktikát és az oszd meg, és uralkodj! elvét alkalmazva bezúzza, szét- és megtörje a kisebbségi politizálást és jogérvényesítést.
Miután általános meglepetésre létrejött a Magyar Koalíció, s Belgrádban belátták, hogy a vajdasági magyar pártok - Belgrád és Budapest által is gerjesztett - egymásnak feszülésének vége, jött az azóta hírhedté vált, a sztálinista időkre emlékeztető, Tadićot támogató ,,értelmiségi levél”. Ezt követte az első forduló után a demokraták részéről a nyílt tárgyalásoktól elzárkózó időhúzás és halogatás, miközben teljes lendületet vett a kizárólag a megfélemlítésre épülő taktika, melynek egyetlen kódolt üzenete az volt, hogy ,,emlékezzetek a kilencvenes évekre, mert csak mi tudjuk az életeteket megvédeni a radikálisoktól!”. Történt mindez akkor - s ezáltal újra a hitelesség kérdése merül fel -, amikor a demokrata párti kampányrendezvények sohasem látott mértékben hemzsegtek a szerb nemzeti trikolóroktól, az agresszív és kizárólagos - a megfélemlítésen alakuló retorikától, illetve a ,,Kosovót nem adjuk, de Európát akarjuk!” szereptévesztéses szlogentől, semmint a valós politikai tartalomtól.
Tény és való, hogy Európa vajmi keveset törődik azzal, hogy az általa favorizált elnökjelölt korántsem az az európai demokrata, akinek szeretnék látni, láttatni. Könnyebb vele tárgyalni, a múltját nem terhelik a kilencvenes évek, mint ellenfeléét. S ez bőven elég - a nagyhatalmi érdekpolitizálásban minden szereplő csakis és kizárólag a saját érdekét nézi.
A számok tükrében egyértelmű, hogy Boris Tadić győzelmét elsősorban a Magyar Koalíciónak köszönheti. Ez talán a mostani választás legkőkeményebb ténye. És ezt Szerbia elnökének figyelembe kell vennie.
Számára elkerülhetetlen a királycsinálókkal való tárgyalás, az elvárásaik részbeni teljesítése. Az ellenük folytatott eddigi agresszív, fennhéjazó, kizárólagos, sokszor hátba támadó politikán is változtatnia kell. Nem szeretetből, esetleg megbecsülésből vagy hálából, hanem sokkal inkább a saját jól felfogott érdekéből. Mert Tadićot már középtávon több érdek fűzi a magyar politikai elittel való kiegyezéshez, mintsem eddigi, több fronton vívott, konfrontatív politikájának a folytatásához - a magyar politikai érdekképviselet felszámolására és szétzúzására tett kísérletének további erőltetéséhez.
Bár az elnökválasztás két emberről, s bizonyos tekintetben két politikai opció tartalmáról szólt, a választási eredmények legnagyobb tanulsága az, hogy a kelet-európai térségben nem szabad és nem lehet erőltetni az angolszász típusú kétpólusú politikai rendszer létrejöttét, mert azt a választópolgárok nem honorálják - a következő alkalommal azt büntetik, aki erre kísérletet tesz. Nem volt ez az út járható 2006-ban Magyarországon sem, most pedig már egyértelmű, hogy Szerbiában sem. Minden szavazat számít, ezért a szavazatmaximalizálás céljából a potenciálisan szövetségesnek számító erők bezúzására tett kísérlet merőben ellentétes eredményt hozhat.
Hogy Tadić a magyar kérdésben végül is a konfrontáció további erőltetése vagy a kiegyezés opciója mellett dönt-e, az a májusi tartományi és önkormányzati választásokra már biztosan eldől.