Olyan művész ő, akinek szinte minden képét szívesen kitenném a szobám falára. Mert megnyugtatóak. Harmóniát tükröznek. Nem akármilyen harmóniát. Hanem az ellentétek, a kettősségek harmóniáját. Magát az embert. Magát a világot/világunkat. A szó szoros értelmében szépek ezek a képek. Szépek, mert őszinték. Tiszták. Egyszerűek és nagyszerűek. Fölemelőek. Szelídek. Szakmailag hibátlanok. Hogy nagyon sokan így érezhetik, arra vall Penovác Endrének pl. a Franciaországban kapott közönségdíja is. És nem utolsósorban: hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben ő szabad művészként megél a képeiből. Vagy tíz galéria árulja őket itthon és külföldön egyaránt. A bácskossuthfalvi mesterműhelyben beszélgettünk a különben Topolyán, természetközelben élő ,,szerencsés'' művésszel.
- Én a táborokat egy kicsit luxusnak tartom - kezdi a beszélgetést. - Persze, nagyon jól érezzük magunkat itt. Baráti, családias a hangulat, de azt hiszem, egy-két kivételtől eltekintve csúcsalkotások nemigen születhetnek ilyen alkotótáborokban - nem is kell ezt elvárni a művésztelepektől. Nem ezért látogatjuk őket, hanem hogy barátkozzunk, illetve hogy valami újat lássunk. Én például otthon sokkal elmélyültebben tudok dolgozni.
- A képeid olyannyira ,,népszerűek'', hogy muszáj megkérdeznem tőled: munka közben teszel-e egy kis engedményt magadnak, hogy elmenj a kommercializálódás irányába?
- A témáim alapján úgy tűnhet, talán rájátszok arra, hogy eladhatók legyenek a műveim. Puli meg pipacs - hogy csak ezt a kettőt említsem... Nem azért választottam őket, hogy kiszolgáljak velük valamilyen igényt. Most kimondom, ha sokaknak csalódást okozok is: a puli, ugye, egy magyar szimbólum, tekinthetjük akár a magyarság szimbólumának. De nem ezért rajzolom. Hanem egyszerűen azért, mert a pulinak a habitusa, a szőrzete lehetőséget nyújt nekem arra, hogy a vonalgesztusaimat előhozzam. Tessék! Ez egy szerencsés találkozás... A pipacsokat a zöld mezőben nem azért festem, hogy piros-fehér-zöld legyen, hanem azért, mert a pipacs tényleg piros, a levele tényleg zöld, és a pipacsok tényleg ott nyílnak a kertemben, az ablakom alatt. Meg a kutyák is ott vannak. Én nem megyek a szomszédba témáért, nem játszok rá semmilyen témára. Hogy puli meg pipacs - lehet, hogy egy kis mézesmadzag, de kell ahhoz, hogy a szemlélő ne forduljon el, mert ha elfordul, hiába mondok neki valamit, nem hallja meg, nem jön létre a kommunikáció a képeim és közötte. És hiába mondja nekem valaki, hogy ő saját magának fest, ezt én nem hiszem el. A képzőművésznek is van véleménye, és természetes, hogy közölni akarja a világgal a búját, örömét.
- Túl nagy hangsúlyt adunk a témának, mondtad egyszer. Közben nem is a téma a lényeg, hanem az, ami mögötte van...
- Így van. A téma, az csak ürügy. Mint mondtam, a pulit azért rajzolom, hogy a gesztusaimnak találjak ürügyet, a pipacsot meg azért, hogy a zöld gesztuális mezőben megfestett konkrét, racionális pipacsszirmok mint kontraszt adják a kellő festői lehetőséget arra, hogy a dolgok mögötti lényeget, azaz az én ,,filozófiám''-at föltárjam: ez pedig szintén egyfajta kettősség, ellentét, ami mindennek az alapja a világban. Ráció és emóció, fény és árnyék, hideg - meleg. Ilyenek vagyunk. Ilyen a világunk. A kettősség mindenre kiterjed. Hát ezt a fajta kettősséget szeretném én harmóniájában kifejezni. A magam módján - nem agresszívan, a festő nem lehet agresszív sohasem. Nem titkolom, valóban ,,szép'' a kép, de mögötte ott van valami elgondolkodtató. Ez pedig a már említett kettősség... Szép a lendületesen megfestett tarka virágcsokor, de az árnyékával, a racionális hideg, szürke színtelen ellentétével az én lelkemnek a kettősségét tükrözi, ami azért mégiscsak egy harmonikus egység. Persze van, aki csak azért veszi meg a képet, mert ,,virág''...
- Tolnai a keleti mesterek és a gesztusfesztészet tapasztalatainak kamatoztatását véli fölfedezni nálad...
- Igen, a kettősséget a keleti filozófiában megtaláljuk. Igaz, hogy sokat olvastam ilyesmit, nem is a keletiektől, hanem Hermann Hessétől... A gondolkodásmódomnak egyfajta visszaigazolására találtam rá a műveiben.
- Mikor rossz, s mikor jó egy kép?
- A rossz kép az, ha csak egyszer látsz benne valamit. A jóban pedig minduntalan felfedezel valami újat. Ahogyan a jó regényben is... Az igazi művészet az, ami megérint. A képzőművészetben is kell ehhez egy jó adag szakmai tudás. De az őszinteség a kulcsszó. Fontos persze az egyéniség is. Ha így csinálom, őszintén, ha nincs bennem semmilyen hátsó szándék, az kamatozik. A képzőművészetben is az a jó alkotás, ha a teret hagyunk a befogadónak arra, hogy a saját világát szintén fölfedezze a képben. Azért nem jó a túl konkrét, túl realisztikus, ,,szájba rágós'' kép, mert azon minden az, ami, nem tudjuk fölfedezni a mi világunkat benne - a kicsit elvontba, sejtelmesbe viszont már könnyebb beleképzelni magunkat. Nekem például vannak nagyon leegyszerűsített tájrajzaim. Amelyeken világosan látszik a két véglet: fönt megvan a ráció - az egyenes, tökéletes vonal, lent meg az emóció - az indulatok a vonalakban. Megvan a kettősség, ami utal valamire. A vajdasági ember azt mondja, hogy ezek szántóföldek. Hamburgban viszont, amikor ott állítottam ki, a tengerparti ember azt mondta, hogy ez a tenger... Ő a horizont alatti vonalkötegekben, gesztusokban a tenger hullámzását vélte fölfedezni - ami azt jelenti, hogy kellően elvontak ezek a rajzok. Mert ha abszolút realisztikusan rajzoltam volna meg a föld struktúráját, abból nem lehetett volna soha tenger, s akkor itt maradtam volna Vajdaságban, csak a szűkebb környezetemhez tudtam volna szólni, így meg a hamburgi embernek is mondtam valamit - és ez fölöttébb jólesett. Ez az a sáv, ahol teret adunk a befogadónak. Olyan ez, mint a jó irodalomban a nem teljesen kimondott, befejezetlen mondat... És ez egy pillére az én művészetemnek.
- Mi a giccs szerinted?
- A hátsó szándékú alkotás. Például, hogyha csak azért festenék pulit, hogy könnyebben eladjam a képet...
- Hát a dilettantizmus?
- Aki szeret festeni, az fest, és mivel mindenkinek joga van úgy csinálni, ahogy akarja, azt hiszi, jól csinálja...
- Bosszantó, hogy mennyi, a galériák és a kritikusok által ,,felfújt” ,,művész''-szel találkozunk máma...
- Látod, hogy a tévé, a média is mit csinál manapság?! Egyre-másra gyártja a celebeket... Ez történik a művészeti piacon is. Akibe a galériák meg a kritikusok belefektettek, pénzt, energiát, azt futtatni kell... akkor is, ha érkezett egy sokkal jobb másik.
- Maradsz továbbra is az eddigi utadon?
- Ez a jó a lelkemnek, ezt csinálom tovább...