* Szóval: költesz, műfordítasz, szerkesztesz, kritizálsz. Amikor egy számodra ismeretlen könyv vagy kézirat kerül a kezedbe, hogyan ülsz neki az olvasásnak? A Lássuk, le lehetne-e fordítani, a Nézzük, megérdemel-e tőlem valamiféle írott kritikát, esetleg a Tudnék-e én jobbat... gondolattal a fejedben? Egyáltalán mi alapján válogatod meg olvasmányaidat?

— Akkor is, ha mindenki meghatározott ideológiai elvárási horizonttal ül neki egy könyv olvasásának, én igyekszem nyitottnak maradni. Mondhatnám, hogy elvárások nélkül veszek kézbe egy könyvet, de ez nem igaz. Minimum azt várom el a könyvtől, hogy jó legyen, hogy húzzon be a világába, érintsen meg. Nem pusztán a már kanonizált szerzők műveit olvasom el, sokszor a kíváncsiság is hajt. Egyébként úgy sohasem állok hozzá egy könyvhöz, hogy „megérdemel-e tőlem valamiféle írott kritikát”, nem gondolom, hogy ennyire fontos az én véleményem. Főleg, hogy az utóbbi tíz évben alig írtam kritikát, ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna kritikai észrevételem.

* Elektronikai szakközép Becsén, Gábor Dénes-szakközépiskola, s mindeközben költészet. A gépek közé kellett néhány verssor, vagy éppen egy zakatolás indította el benned a költészet folyamát?

— Becsei születésűként Becsén jártam bölcsődébe, óvodába és általános iskolába, utána Adára elektrotechnika szakra, melyet a háború miatt két év után abbahagytam, így a tanulmányaimat a szegedi (akkor még) Bebrits Lajos (később Gábor Dénes) szakközépiskolában folytattam és fejeztem be, távközlési műszerész szakon. Utána következtek az egyetemi kalandok. Az elektrotechnikai műszerek nem igazán zakatolnak, engem egyébként hidegen hagytak, akárcsak a magyar irodalmi órák, melyeken a horror nagymesterének, Stephen Kingnek a könyveit bújtam a hátsó padban. A horroron át jutottam az irodalomhoz. A költészettel konkrétan Jim Morrison dalszövegei révén kerültem kapcsolatba, utána következett Baudelaire, Rimbaud, Ady és a többiek. Összegezve: ha nincs elektrotechnika, ponyva, popkultúra és az a bizonyos plusz, akkor talán sohasem lett volna belőlem író.

Ács Péter felvétele

* Most milyen indíttatásból ülsz le írni? Mert határidők közelegnek, vagy olyankor, amikor valami nagyon zavar, esetleg amikor szomorú vagy? Vagy valami más?

— Megjelenik egy mondat vagy mondatszilánk a fejemben, és addig legyeskedik ott, amíg le nem csapok rá, és le nem írom. Máskor egy különös látvány vagy egy történet, esetleg pletyka ragad meg. Például az egyik alsóvárosi utca sarkán van egy villanypózna, annak tetején pedig egy hatalmas fészek, ahová minden évben visszatér egy gólyacsalád.

* Mondhatjuk, hogy aktívan követed a kortárs magyar és szerb irodalmat is. Ha párhuzamot kellene köztük vonni, mit emelnél ki az egyikből, és mit a másikból?

— Ez egy disszertációt igénylő kérdés. Röviden: a közös vonások a tranzíciós tapasztalat, a munkanélküliség, az identitás- és talajvesztés, a neoliberális vagy illiberális kapitalizmus korszakában átélt egzisztenciális kiszolgáltatottság, az elvándorlás tematizálása, ezzel együtt a kistörténet visszatérése, akár töredékes formában is. Szerbiában ez kiegészül a háború, illetve a posztjugoszláv térség problémáinak feldolgozásával, ez egyébként a vajdasági magyar írókat is jó értelemben megkülönbözteti a magyarországi magyar íróktól, ezzel gazdagabb a magyar irodalom. Számos ponton érzékelhető, hogy a fiatal írók, költők politikailag tudatosabbak, és persze az ellenkezőjét is tapasztalni. Sokkal jobban kommunikálnak a világgal, több a nemzetközi kapcsolat. A politika és a poétika összefonódása persze azzal a kockázattal járhat, hogy egyesek az „üzenetet” fontosabbnak tartják a mesterségnél. A rossz verset nem menti a kormány bírálata. Nekem például Danilo Kiš, Aleksandar Tišma, Petri György, Sziveri János vagy Térey János munkássága a minta, akiknek a nevével vissza lehet élni (a halott nem tiltakozhat), ám a Molotov-koktélos műveikkel nem.

* Benned mindig éreztem egy pici punkszellemiséget, akár a Kultúrcsempész Sínbuszfesztiválon láttalak kalauzként megafonba üvölteni a határon, akár egy irodalmi beszélgetésen, könyvbemutatón hallgattalak. Valami csibészséget. És van egy zenekarotok is, a Lajka, ahol ezt még jobban kiélheted.

— A punk engem elég későn kísértett meg, már nem tudom, hányadik bőrt húzták le a hullájáról a divatcégek és a lemezkiadó marketingesek, amikor ráébredtem, mekkora erő rejlik benne. Ehhez nagymértékben hozzájárultak Fenyvesi Ottó, Domokos Tamás és Virág Zoltán szubtilisabb punkélményei, a hatásukra több állati jó zenekart is megismertem. Viszont nem pusztán punkot hallgatok, szeretem a kortárs és a klasszikus zenét, a jazzt, az igényes popot, a soult, a funkyt, a koszosabb rockot és metált (ohne szólózós, cicanadrágos macsóizmus), a jó zenészekkel előadott népzenét és az experimentális elektronikus zenét. A punk mint identitás nem izgat, engem inkább arra bátorít, hogy ne hugyozzak be semmilyen ideológiai szörnyetegtől, és a sajátomat se dédelgessem. Ne higgyem magamról, hogy az obszcén másikhoz képest „én” vagyok a megtestesült bölcsesség és tisztaság, a nemzet gyöngyszeme. Ne engedjem, hogy innen-onnan belegyömöszöljenek az ideológiai kényszerzubbonyokba.

Terék Anna felvétele

* Egy interjúban a húsevés kapcsán ezt mondod: „Nincs az az ideológia, amelynek hatására megtagadnám apósom isteni marhapörköltjét!” Ennek kapcsán kérdezném, hogy mostanság hogyan állsz az ideológiákkal, és hogyan a húsokkal?

— Ugyanúgy. Kevesebb húst eszem, és ha csak lehet, az alsóvárosi hentestől szerezzük be. Nemrég láttam Ron Fricks Samsara című filmjét, mely a húsipar jelenlegi állapotáról mutat egy nem túl kedvező képet. Nem akarok falatozni az állatok számára fenntartott koncentrációs tábor kínálatából (bőségesen megtalálhatóak a multik nagyáruházaiban). Amit nem lehet az állatokkal megtenni Európában, azt az európai cégek vígan megtehetik a harmadik világban, ahol nincsen semmiféle szabályozás. Ez olyan, mint a szemétipar: az EU-ban, Amerikában, Kanadában tiltott hulladékot a multinacionális korporációk eladják a nyomorultabb országoknak, és máris papolhatunk az erkölcsről, a klímaváltozásról, és politikailag korrektül kioktathatjuk az EU falain kívül rekedt barbárokat, mai szitokszóval „migránsokat”, hogy milyen csúnyán bánnak a környezetükkel, ne hozzák a küszöbünkre a vírusaikat. Az igazi vírus azonban a szabadság vagy a nemzet fogalmával visszaélő, urizáló kapitalizmus. Egyúttal nincs afelől sem kétségem, hogy sajnos én is hozzájárulok a bolygó pusztulásához már azzal is, ha beülök egy autóba. Lehet, hogy az ótestamentumi prófétáknak volt igazuk, akik szerint bűntudat nélkül nem érdemes létezni, hiszen az szoros összefüggésben van a felelősséggel.

* Mennyire volt aktív számodra ez az elmúlt időszak, ami az írást illeti? Ha jól tudom, készülőben van egy regény s egy verseskötet is. Mondanál valamit a regényről?

— Az ötödik verseskötetem valamikor az idén jelenik meg a Forum és a Kalligram kiadók közös patronjaként, a címe: Legalja. A héten letisztáztam a második regényem kéziratát, ám még korai volna róla beszélni, remélhetőleg a jövő év vége felé kibújik a szög a zsákból, akkor visszatérhetünk rá. Ezenkívül szerkesztettem két könyvet, Terék Anna új verseskötetét, illetve Normál Gergely első verses- és képzőművészeti kötetét. Befejeztem továbbá Siniša Tucić versei fordításának első változatát, az is az idén fog megjelenni. Ezenkívül pedig a világirodalmi honlap, az 1749.hu számára szerkesztettem egy posztjugoszláv irodalmi összeállítást.

* A végére egy talán elcsépelt, de szerintem mindenképp fontos kérdést hagytam. Mire vagy jelenleg a legbüszkébb?

— A családomra, a két gyerekünkre, Julcsira és Otira.