Mindannyiunkat képek vesznek körül. Legyen az festmény, fotó, könyvborító, mozgó vagy állókép, mesefigura — bárhová nézünk, képekkel, rajzokkal találkozunk. Olyan természetes részeit képezik ezek a mindennapjainknak, hogy sokan nem is gondolnak bele: ezeket is megalkotja valaki. Sőt, bárki készíthet vagy készíttethet magának hasonló látványosságot. A csantavéri Blinka Annamária egy azon kevesek közül, akik eleinte saját otthonukat varázsolták hangulatosabbá, később azonban már ismerősei, barátai is megkeresték, hogy segítsen lakhelyüket szebbé, egyedivé formálni.
• Azt mondják, minden kezdet nehéz. Te hogy vagy ezzel?
— Nem szeretem azt a szót, hogy nehéz. Akarni kell, szeretni azt, amit éppen csinálunk. Rajzolni kicsi korom óta szeretek, és ez nem halványult el. Emlékszem, tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, mikor az édesanyámat megkérdeztem, hogy ráfesthetem-e a szobám falára a kedvenc mesefigurámat. Tudta, hogy szeretek rajzolni, ám csak temperával engedte meg, hogy kipingáljam a falat, az ugyanis lemosható. Gondolom attól félt, hogy elrontom, vagy esetleg nem tetszik majd, és bánni fogjuk, hogy ily módon éltem ki a kreativitásomat. Első nagy művem Garfield macska volt, imádtam azt a rajzfilmet. Nagyon tetszett mindenkinek, és végül nemcsak a saját szobámat díszíthettem ki, hanem a ház különböző helyiségeit is. Örültem, hogy végre rajzolhatok, az ismerőseim pedig azért örültek, hogy a lakásaik egy kicsivel érdekesebbek, rendhagyóbbak lettek.
• Gondolom, a képzőművészetet választottad hivatásodul is...
— A pályaválasztás egy jó kis történet! Egészségügyi középiskolába jelentkeztem. A szüleim kérése volt, hogy valami olyat tanuljak, amivel egy kis pénzre, saját jövedelemre tehetek szert. Szerintük a művészetben nem lehet érvényesülni, csak némi szerencsével. Az általános szak után a szülésznői képzést is elvégeztem, ám a sors mégis úgy hozta, hogy az egészségügyben ne dolgozzak. Nem az én világom. Mindenkit hamar megsajnálok, nem tudom nézni a szenvedő embereket, hallgatni a jajgatásukat. Férjhez mentem, majd az áldott állapotom nem engedte meg, hogy nehéz munkát végezzek, veszélyben voltak az ikrek, és ők fontosabbak voltak mindennél.
• Később mégis a festésben és a rajzolásban találtad meg önmagad.
— Megszülettek a gyerekek, nekik szenteltem minden percemet, majd amikor nagyobbak lettek, elkezdtem ismét a rajzoláson gondolkodni: a hobbimon, amely leköti a figyelmemet, amit élvezek és megnyugtat. A gyerekek iskolába indultak, én pedig újból a festőecsetért. Mellettük megadatott ez a lehetőség, az időmet én oszthattam be. A férjem csak azt kérte tőlem, hogy minden nap menjek haza, ne maradjak el napokig. Nem volt baj, ha későig dolgoztam, sosem volt belőle problémánk. Úgy rendeztem be az életünket, hogy mindenkinek megfeleljen. Tudtam segíteni a gyermekeimnek a tanulásban, de a hobbimat is gyakorolhattam. Eleinte egy-két munka akadt, majd az egyik közösségi portálon nyitottam egy saját oldalt a munkáimról, és ez megváltoztatta az életemet. Sorra jöttek a felkérések, különféle óhajok, színes ötletek. Megpróbáltam, és nagyon rövid időn belül már Vajdaság több részéről is megkerestek.
• Hol lelhetők fel a munkáid?
— Nagyon sok helyen jártam, és vannak csodás pillanatok a rajzolásom történetében. Nem áll messze tőlem a jótékonyság. A csantavéri Caritas önkénteseinek felajánlottam, hogy egy olyan gyermeknek rajzolok, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek a kis dekorációért. A család, főleg a gyerekek derűs arca, mikor megsimogathatták a kész rajzot, örökre belevésődött a lelkembe. Az egészségházunkban, amikor festettem az ismert rajzfilmrészletet, Aprajafalvát, egy kisfiú a betegségtől bágyadtan ült édesanyja ölében, mégis csillogó szemmel leste a kezem és az ecsetem mozdulatait. A betegsége ellenére mosolyt csalt az arcára a munkám. Áradozott az anyukájának, közben tekintetét nem vette le a hatalmas, díszes falról. Tudtam, jó ötlet volt kifesteni ott is a falat, hiszen a kis betegek, ha csak rövid időre is, de megfeledkezhetnek arról, miért is vannak a rendelőben. Szintén mély nyomot hagyott bennem a topolyai Bethesda szeretetotthonban átélt élmény. Régebben történt velem egy hasonlóan felejthetetlen eset. Egy falucskában egy kislány és a nagymamája vártak rám az állomáson. Hónapokat késtem, mégis türelmesen kivárta a kislány a sorát. A buszról leszállva, szorosan átölelt a kislány, mert tudta: azért érkeztem, hogy neki rajzoljak egy képet. Megérte elmenni. A kislány megmutatta nekem a tiszta és őszinte szeretetet. A gyerekeim sokszor mennek szülinapi bulira, és már ők is mondják, hogy egy rajz volna az igazi ajándék. Imádom a gyerekeket, szeretem megörvendeztetni őket. Milyen szép és igaz az a mondás, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni...
• Volt negatív élményed is a festéssel kapcsolatban?
— Sajnos volt, elutasítottak, amelyet igen rosszul éltem meg. Érdekesek az emberek: én ajánlottam fel a munkámat ingyen, csak azért, hogy valakit, valakiket meglepjek, ám nem kértek belőlem. Sokszor előfordul, hogy a háziak, vagy éppen a munkáltatóm már elégedett a teljesítményemmel, ám én még látok rajta javítanivalót, és addig részemről nem befejezett a kért rajz. Senkit nem tekintek ellenségnek, több olyan ismerősöm van, akik szintén ezzel foglalkoznak. Ötleteket adunk a másiknak, és támogatjuk egymást, amiben tudjuk. Tapasztalatokat cserélünk, és ha kell, kritizáljuk is a másikat. Maximalista vagyok, mindig a tökéletességre törekszem. Tökéletesség pedig — kritika nélkül — nem lehetséges. Megtörtént már velem nem egyszer, hogy ismerősnél, barátnál voltam látogatóban, és csak néztem az üres falat. A képzeletemben láttam, hogy mi tenné szebbé, otthonosabbá a lakást. Ilyenkor addig győzködtem az illetőt, hogy belement a dologba. Ezt inkább nevezném munkahelyi ártalomnak, mint rossz élménynek — zárta a beszélgetést Blinka Annamária.
