home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A halálugrás bűvöletében
AGÁRDI Gábor
2013.08.07.
LXVIII. évf. 32. szám
A halálugrás bűvöletében

Akkor kell megválni a szeretett világtól, amikor még az illúziók bennünk élnek — vallotta az 1908-ban született Feleki Kamill, a huszadik század magyar színjátszásának Fred Astaire-je. Fiatalon olyan szeretett volna lenni, mint Tanay Frigyes, a kor nagy színészbálványa. Elbűvölték a drága ruhák, az átmulatott éjszakák, no és a lámpafény, amely egy színművész számára maga a napsugár.

A Thália szentélye iránti csodálat és holtig tartó szerelem tizenegy éves korában kerítette hatalmába, amikor testvérével beszökött a Vígszínház próbáira. Tizennyolc esztendősen már olyannyira jól tudta utánozni a huszadik század első felének legendás művészeit, hogy 1926-ban elsőre felvették Rákosi Szidi színiiskolájába. Egy évvel később a Király Színházban táncoskomikusként kezdhette meg karrierjét. Kitűnő mozgásérzékének köszönhetően a Latabár fivérek mellett a korszak egyik legígéretesebb csillagának számított. A Film Színház Muzsika c. újság így írt róla akkoriban: „Egészen biztos, hogy Feleki Kamill nem mindennapi tehetség. Valami végtelenül kedves és rokonszenves groteszkség van benne. Nemcsak tánca boszorkányosan ügyes, hanem előadásában is igen sok karikírozó erő van.” Mindeközben Budapest legpatinásabb színházaiban kapott bemutatkozási lehetőséget, de mivel szinte mindet szűknek érezte, artistának szegődött. 1929-ben Camillo Feleky néven külföldi turnéra indult. A halálugrás sem kevésbé veszélyes, mint amilyennek ez a lépése tűnt — de imádta a kísérletezést. Bécs, Berlin, Prága, valamint Párizs legnevesebb lokáljaiban léphetett fel. Egyenesen csodatáncosnak nevezték. Ekkoriban járt Angliában is, a musical comedy hazájában. Úgy vette észre, hogy az embereknek nem elég a szó, a szöveg, a pódiumtól zenét, ritmust is várnak.  „Felfokozott korban élünk, ahol régi formák halnak el és új tartalmak születnek” — vallotta. Amikor 1931-ben visszatért Magyarországra, koreográfusként dolgozott, majd táncszalont nyitott, és saját maga foglalkozott az ígéretes növendékekkel.
Filmekben kezdetben „vendég”-ként tűnt fel, hiszen a harmincas évek elejétől a negyvenes évek közepéig mindössze öt celluloidra rögzített csodában láthatta a nagyérdemű. 1948-ban negyvenévesen úgy érezte, hogy a kabarék, kávéházak, orfeumok világa véget ért. Sok mindent megélt, megértett, és elérkezettnek látta az időt, hogy eldöntse, merre haladjon tovább az úton. Mókázni még sokáig tudott volna, mivel ruganyossága, frissessége töretlen maradt, de sokkal több rejtezett benne: az öröm szomorkás vonásainak és a dolgok gúnyos ábrázolásának a képessége. Csak abban kellett segíteni neki, hogy mit óvjon magában. Szerencséjére az új rendszer nem tette a partvonalon kívülre. Igazi reneszánsz emberként élt. Zenés darabokban brillírozott, kisebb prózai szerepekben ragyogott, koreográfusként külföldön dolgozott, illetve saját rovatot vezetett a Film Színház Muzsika nevű rangos hetilapban. „Külön tehetsége, hogy tánca nem gépi technikából áll. Lépéseinek szellemi kvalitásai vannak. Külön humor van mozdulataiban. Ha ezt a cingár fickót egyszer Hollywood úgy istenigazából kézbe kapná, akkor a Marx testvérek szedhetnék onnan a sátorfájukat, megannyi komikustársukkal együtt” — így írt róla Kálmán Jenő egy korabeli cikkben.
1953-ban Gábor Miklós és Latabár Kálmán oldalán tűnt fel a kor kiemelkedő mozgóképes darabjában, az Állami áruház címűben. Ebben is utánozhatatlan bájos szerepformálása. Könnyed, derűs, sőt helyenként szatirikus játékmodora, orrhangja, a megbántottságból fakadó szónokiassága, jellemábrázoló készsége tette emlékezetessé művészi teljesítményét. Az 1960-as évektől a televíziónézők is rendszeresen láthatták a képernyőn. Ekkor készítette el a Tudni illik, hogy mi illik című népművelő sorozatát, a protokoll iránti elkötelezettsége ugyanis egész életét végigkísérte. Legzajosabb sikere 1963-ban Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének legendás színpadi változatában volt, Miska főpincér szerepében. A vastapsot még az ezredik előadás után is élvezhette. 1978-ban köszöntötte utoljára közönségét a kopottas deszkákról — a békebeli operett ekkor érkezett a fináléjához. Halála előtt még elvállalt egy filmfőszerepet — Gárdos Péter Uramisten című filmkülönlegességében tért vissza. A kiöregedett artista szerepét azért vállalta el, mert úgy érezte, hogy ez tökéletes hattyúdal lenne a számára. Igaza volt...
Feleki Kamill játékának az adott értelmet, hogy örömet szerezhetett vele másoknak és őt is öröm érhette általa. Amikor azonban érezni kezdte, hogy a kettő nincs tökéletes harmóniában egymással, tudta, abba kell hagynia. A közönség várja az örömöt, de ha a színész már nem biztos benne, hogy ezt megadhatja, akkor búcsúznia kell a színpadtól. Hetvenéves volt, amikor ezt megtette. Úgy vonult nyugdíjba, mint egy király, jóllehet utolsó éveit nehéz körülmények között, ámbár derűsen töltötte. 1993 őszén, 85 éves korában érte a halál.
 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..