,,Szerbia polgárai érettebbek, mint a politikusai - érettebbek, mint a politikai elit - mondta a vasárnapi előrehozott parlamenti választások éjszakáján a kezdetektől európai utas Sonja Licht. Így kommentálta a hírt, hogy a Boris Tadić vezette Európai Szerbiáért Koalíció kapta a legtöbb szavazatot: a 39%-os támogatottságú tömörülés 103 mandátumot szerzett. Mások szerint május 11-e a ,,demokraták meglepően fölényes győzelmét hozta. Meglepőnek valóban meglepő. Ha abból indulunk ki, hogy a közvélemény-kutatások sorra azt jelezték: a radikálisoknak lesz megint a legtöbb képviselőjük a 250 fős szerbiai parlamentben. Nos, a nem végleges adatok szerint az SZRP ebben a megmérettetésben csak a második helyezett lett, és 77 mandátumot mondhat a magáénak. A demokrata tömörülés, az európai irányultságú erők győzelméről - s akkor a Tadić vezette koalíció mellett a liberálisokat és a Magyar Koalíciót is ide értem - mégsem beszélhetünk. Többen vagyunk, de nem elegen. Hiszem ugyanis, hogy a két részre szakadt Szerbiában mi vagyunk többen. Mi, akik a 90-es évekbe való visszatérés, az elszigetelődés helyett a jövőt, az európai utat választjuk (azokat is ide értem, akik így gondolkodnak, de nem mentek el szavazni). Ám a győzelemhez nem elegendő a demokratikus opció MEGGYåZå többsége. Ahhoz ABSZOLÚT többség kell, kellene a szerbiai parlamentben. A radikálisok elnökhelyettese meg is üzente Tadićnak: azt megünnepelheti, hogy koalíciója a legtöbb szavazatot kapta, de azt ne ünnepelje, hogy a DP körüli koalíció lesz a kormányalakító. Ahhoz a parlamentben 126 szavazat kell. Szerinte az SZRP, az SZDPÚSZ és az SZSZP (Milošević halottaiból feltámadt szocialistái) alakítanak kormányt - vagy új választások lesznek...
Tudom: savanyú a szőlő - Nikolićnak is, Koštunicának is. De azt is tudom: az európai opció tényleges győzelméhez, az abszolút többség megszerzéséhez pünkösdvasárnapján csodának kellett volna történnie. Csodák pedig nincsenek. Európa térképén Szerbia keserű unikum. Nincs nemzet ezen a földrészen, amely ennyire hétköznapi tárgyként használná a nemzeti mítoszát. A Nándorfehérvárból lett Belgrád mentálisan még ma is a ,,törökkel hadakozik, még ma is a kosovói legendakör világában él. És Szerbia Trianonja (Kosovo kikiáltotta függetlenségét) csak erősítette ezt a szemléletmódot, ezt a múlt kútjaiból merítgető életérzést. Ez a 2008-as Szerbia még mindig Kalemegdannak érzi magát. A Duna-völgyi népek legnagyobb erődítményének és a török hódítók elleni legvégső reménységének. Illyés Gyulát olvasom, aki az 1974-ben megjelent útirajzkötetében, a Szíves kalauzban arról ír, hogy 1965 júliusában Ljubljana és Zágráb után Belgádban járt. Széttekintve a Kalemegdanról - Történelmi lecke felnőtteknek címmel azt mondja: nem lehet szívszorítás nélkül közeledni a mellvédek falához, ahol valaha ,,az öreg Hunyadi zörgő páncélban nyargalva, homlokát vaskesztyűs kézzel törölve buzdított és vezényelt. Ahol ,,Szibinyáni Jankó úgy nézte az idehömpölygő barbár hadözönt, hogy egyik könyökével Brankovicshoz, a másikkal Kapisztránhoz szorult...
A vasárnapi szerbiai parlamenti választások kommentárjaként Illyést idézem. Hiszen minden sora ma is aktuális: ,,Idejövet vásároltunk egypár üdvözlésre szánt képeslapot. Ez a szobor csaknem valamennyire rá van valamiképp fényképezve. Mestrovics híres műve. A Győztes. Még az első világháború után állították föl. Nem a Győzelem szobra tehát, a Győztesé. A Győzelem kezébe - vagy közelébe - oda lehet illeszteni a megbékélés valami jelképét. Egy galambot. A Győztes szobra itt, ahogy nézem, ott abban az irdatlan magasságban ölyvet vagy sólymot tart a kezében; ragadozót. Észak felé fordulva. Szobrásztehetsége az alkotóját, Mestrovicsot a két világháború közt Európa művészi köreiben olyanféle magasságba emelte, mint a zenei a mi Bartókunkat. Erejükben népi erő is volt. Nép iránti szenvedély. (...) A pályát kezdő - a Kossuthért rajongó - Bartók vitézkötéses atillában - azaz hogy Zrínyiben - fényképeztette le magát. Aztán - megérezve, hogy még az a külsőség is rossz helyre sorolhatja - tapintatosan levetette; továbblépett. Nem volt olyan Duna menti nép, amelyet munkájával ne szolgált volna. Nem hiszem, hogy bármelyiknek, még akkor sem, ha abba születik bele, 1918-ban győzelmi himnuszt szerzett volna. Noha azután szolgálta csak őket igazán. Ez a szobor így benne sem a magyar érzékenységet horzsolná. Az európait. Azt is inkább az esztétikum felőli részen. Igen, voltaképpen nem is azzal akaszt meg az a szobor, hogy hogyan van fordítva, Bartók népe irányában Hunyadi és Dózsa hajdani bástyáján. Azzal, hogy hangos. Fölöslegesen, ma is. Amikor legalább azon igazán rég túl kellene lennünk.
Belgrád 2008 májusában még mindig fölöslegesen hangos. S ezen tényleg már régen túl kellene lennünk.