A rovat elindítása óta először beszélgettem egyenruhás interjúalannyal. És ezt meg is mondtam a fiatalembernek. Mosolyogva kérdezett rám: - Azt gondolja, hogy aki egyenruhába bújva végzi a munkáját, annak nincs lelke, nem lehet problémája? Igazat adtam neki, hiszen nincs is talán olyan kemény legény, akit a sors időnként ne kényszerítene térdre. Akkor pedig nem az a fontos, mit viselsz, hanem, hogy miként tudsz megbirkózni a felmerült problémával.
- Nem tudom, a szülők elgondolkodnak-e néha azon, mennyire őszinték a gyerekeikhez - indítja a beszélgetést. - Mert az őszinteség nemcsak hogy fontos, hanem egészséges alapja is a szülő-gyermek viszonynak, ezt a magam bőrén tapasztaltam. Pontosabban az őszinteség hiányának következményei egész eddigi életemet beárnyékolták. Elvált szülők egykéjeként nőttem fel az édesanyám mellett, akiről nem volna szabad semmi rosszat, elmarasztalót mondanom, mert valóban nekem szentelte egész életét. Bár ne tette volna, talán egészségesebb egyéniség vált volna belőlem, talán megtanultam volna idejében, hogy az ember az eszével és nem a szívével gondolkodik. Az apám állatorvos volt, aki a hivatása mellett műfordítással, sporttal, lovakkal foglalkozott. Édesanyám egy álmodozó embertípus volt, jóllehet foglalkozása szerint könyvelő, ami egy ,,száraz', pontos embert követel meg. Azt mondta, a szülei kényszerítették közgazdaságiba, ő szíve szerint legszívesebben színiakadémiára ment volna. A mindennapi munkája mellett verseket, időnkét prózát írt, igaz, soha sem jelent meg nyomtatásban egyetlen műve sem, de hosszú évekig tagja volt egy irodalmi klubnak, ahol havonként összejöttek a tagok, felolvastak, elemezték, bírálták egymás munkáit. És ekkora irodalmi tevékenység kielégítette anyám írói ambícióit. Még nem voltam kétéves, amikor a szüleim elváltak, s az anyámmal külföldre mentünk, ahol egy unokatestvére élt már hosszú idő óta. Idegenben cseperedtem fel, és a múló évek lassan kimosták emlékezetemből az apámat. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelt, van-e apám, amíg kicsi voltam.
Elemibe kint kezdtem járni, és amikor megkezdődött a tanítás, akkor láttam, hogy vannak, bizony, apukák is a világon, akik tanítás után az iskola előtt várják a gyerekeiket. Ekkor kezdtem apám után érdeklődni, de bármit kérdeztem is, anyám némaságába ütköztem. Ennyi év távlatából most úgy érzem, elfogadtam volna anyám bármilyen magyarázatát arra, hogy miért nincs velünk az apám. De ő nem magyarázott, csak hallgatott, vagy egy-két odavetett szóból akarta velem sejtetni, hogy az apámra ne számítsak. Furcsa módon a rokonság sem beszélt apámról, ha évenként egy alkalommal hazajöttünk. Anyám hatására én is egy álmodozó, félig lány, félig fiú lettem, akinek a dolgozatán egy alkalommal az egész osztály hahotázott, mert azt írtam, hogy engem a doktor bácsi tett anyukám hasába, ezért nem kell nekem apuka. Pedig valójában nagyon sokat szenvedtem, különösen, ha az osztálytársaim a családi hétvégékről számoltak be. Ilyenkor hallottam, hogy az apukák horgászni, futballozni, birkózni tanítják a fiaikat, fontos férfititkokat beszélnek meg úgy, hogy az anyu ne hallja. Hát nekem ilyesmiben sohasem volt részem. Egyszer rákérdeztem anyámra, él-e egyáltalán az apám, és ő azt mondta, ha él is valahol, kettőnk számára örökre halott. Sohasem beszélt arról, miért váltak el, azt sem mondta, akarta-e az apám felvenni velem a kapcsolatot, számunkra ő valóban halott volt. Tizenegy éves koromban az édesanyám beteg lett. Istenem, de szép asszony volt akkor! Csillogó vöröses, dús haja volt, amit mindig kontyba csavart a tarkóján. A rokonnal, akinek a segítségével kimentünk, nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, helyesebben szólva hozzánk alig járt valaki, inkább mi ketten jártunk el hosszú sétákra, könyvtárba, színházba. Amikor anyám először lett rosszul, hívtam a rokont, s ő elintézte, hogy kórházba kerüljön. Neki mondták meg az orvosok, hogy az agysejtjei lassan elhalnak, és ennek következtében fokozatosan megbénulnak az életfunkciói. Persze, minderről akkor nem sokat tudtam, nem is nagyon értettem, számomra csak az volt a megfogható, hogy anyám hosszú ideig kórházban marad és én teljesen magamra maradok. A rokonnak jutott eszébe, hogy felvegye apámmal a kapcsolatot, mert neki három gyereke volt, én, a rokon csak teher lettem volna negyediknek. Nem tudom, hogy vette rá anyámat, hogy megadja apám címét, de két hét múlva apám, pontosabban egy jóképű, idősebb férfi jelent meg a kórházban, és ettől kezdve hozzá tartoztam.
Csak jóval később, már felnőttként tudtam meg, hogy törvényesen sohasem váltak el, anyám sem, apám sem lépett új kapcsolatra senkivel. Mintha csak arra vártak volna, hogy ismét találkozzanak. Apám megjelenése után néhány hétre édesanyám egyszerűen örökre elaludt. Azt hiszem, úgy gondolta, elrendezte a további sorsomat, hát semmi értelme, hogy tovább kínlódjon. A temetés után az apám összecsomagolta a holmimat, és azt mondta, ,,hazaköltözök'. Persze, nekem a haza mást jelentett, mint neki. Akkor úgy éreztem, sohasem találunk közös nyelvet. Igyekezett megmagyarázni, hogy én jugoszláviai vagyok, ha 18 éves leszek, le kell szolgálnom a katonaságot, hát mindenképpen haza kell jönnöm. Így aztán itthon fejeztem be a közép-, majd a főiskolát és közben éltem az apámmal egy furcsa, olyan se hideg, se meleg családi életet. Soha semmit sem kérdezett, de ha én kérdeztem, mindig őszintén válaszolt. És rendszerint megtudakolta, elégedett vagyok-e a válasszal. Férfivé cseperedtem, és amikor találkoztam a későbbi feleségemmel, akkor kérdeztem rá először apámra, hogy bírta ki annyi évig, hogy még csak nem is érdeklődött felőlem. Egy faládából levelek sokaságát vette elő, mindegyiken a posta megjegyzése, hogy a címzett ismeretlen, a címzett nem veszi át a küldeményt. Akkor ültünk le először nyíltan, komolyan beszélgetni. Akkor mondta el, hogy valójában nem volt ok a válásukra, anyám akarta a szabadságát, mert állítólag az apám gyakorlatias énje mellett anyámban elhalt minden művészi hajlam. Nem akart erőszakkal elvenni anyámtól, ismerve őt, azt is tudta, belehalna, ha apám visszahozna ide, hát hagyta, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ekkor világosodott meg előttem a kettőnk viszonya, életemben akkor éreztem először, hogy rá mindig számíthatok, hogy erős, határozott. Azt is elmondta, hogy anyám halála rettenetesen megviselte, hiszen életében anyámon kívül nem volt más nő. Szükségünk van egymásra, mondta apám, és ez kimondhatatlan melegséggel töltött el. Rengeteget tanultam tőle: az életről, a hivatásról, az emberségről, sőt még a főzésről is. Amikor aztán - néhány hónappal a házasságkötésem után - megtudtam, hogy rákja van, szinte megvadultam. Mert ő nem akart sem kemoterápiai, sem sugárkezelést. Amikor számon kértem tőle, miért nem akar meggyógyulni, karon fogott, és a hosszú séta alatt elmondta: őszintén megvallja, semmi értelmét sem látja a terápiának, hiszen gyógyszerekkel egy éve van még, időnként kórházban töltve, gyógyszerek nélkül talán még hat hónap, de azt emberként, aktívan, velem akarja leélni. Az ősszel meghalt, de talán el sem hiszi, hogy mindig tisztelettel, szeretettel gondolok rá, mert mindig, a legnehezebb pillanatainkban is őszinte volt hozzám.