A gonosz banalitásáról először Hannah Arendt német—amerikai újságíró-filozófus írt a II. világháború után, egészen pontosan Adolf Eichmann náci tiszt tárgyalásának elemzésében. Ez az a fogalom, amely miatt a mai napig éri bírálat az 1975-ben elhunyt filozófust.

Az Eichmann Jeruzsálemben című könyvben a szerző leginkább arról értekezik, hogy a gonosz időnként egyáltalán nem visel szarvat, nem áskálódik mindennap, és nem látszik a szemén a gonoszság, hanem olyan, mint egy unalmas hivatalnok. Pontosan olyan, mint a fekete öltönyben, csontkeretes szemüvegben, csendesen ücsörgő Adolf Eichmann, aki a hetekig tartó tárgyalását rezzenéstelen arccal ülte végig, és amikor megkérdezték, hogy mi erre a válasza, annyit mondott, nem érzi magát bűnösnek, mert parancsra cselekedett. Ezt nevezte Hannah Arendt a gonosz banalitásának, és azt állította, Eichmann nem gonosz szörnyeteg volt, csak egy tetteinek súlyosságát belátni képtelen ember. Ez a megállapítás az, ami miatt bírálták a szerzőt, hiszen sokkal könnyebb azt hinni, hogy a gonoszság az első pillanatban sugárzik az emberből, ezért könnyű felismerni azt, aki ilyen tettekre képes.

Hannah Arendt egy pillanatra sem kérdőjelezte meg, hogy Eichmann a lehető legszörnyűbb büntetést érdemli, csak arról írt, hogy ez jogi értelemben senkit nem fog kielégíteni, még kevésbé katarzist okozni, hiszen nem lehet hatmilliószor felakasztani.

Milgram-kísérlet

A gonoszság mibenlétét számos pszichológus kutatta. Arra voltak kíváncsiak, hogyan követhetnek el átlagemberek ekkora szörnyűségeket. Ekkor született meg a hírhedtté vált Milgram-kísérlet.

Stanley Milgram, a Yale Egyetem pszichológusa 1961 és 1962 során a hatalommal szembeni engedelmességet vizsgálta. A résztvevőknek azt mondták, azt kutatják, hogyan hat a büntetés a tanulásra. A kísérletben egy önkéntes és egy beépített ember, egy színész vett részt. Az volt a feladat, hogy a tanár szerepét játszó önkéntes az áramütések erősségének növelésével próbálja meg jobb eredmények elérésére ösztönözni a másik résztvevőt, a tanulót. A „tanulót” lekötözték, és ha helytelen választ adott, akkor egyre növekvő erősségű áramütést kapott. A színész valójában csak eljátszotta, hogy megrázta az áram, és hogy ez fáj neki, de ezt a kísérletben részt vevő személy nem tudta. Miután már fájdalmasan erőssé váltak az áramütések, a „tanuló” kérte, hogy fejezzék be a kísérletet, de a kísérletvezető arra utasította a „tanárt”, hogy folytassák. Egészen addig, amikor már a „tanár” lelkiismeretével ellentétes, halálos erejű áramütést adó gombot is meg kellett nyomni. A kísérletvezető megnyugtatta a gombot megnyomó önkéntest, hogy ő vállal minden felelősséget a történtekért. A résztvevők 65 százaléka megnyomta a gombot. A későbbi években a világ számos országában megismételték a kísérletet, és mindenhol 61—66 százalék volt azok aránya, akik megnyomták a halálos erejű áramütést adó gombot. Mások parancsára cselekedtek.

Mesterségem a halál

Robert Merle francia író részt vett a II. világháborúban, és három évet töltött német hadifogságban. Második regénye 1952-ben jelent meg Mesterségem a halál címmel. A regény főszereplője Rudolf Lang, az auschwitzi tábor vezetője, aki egyes szám első személyben, naplószerűen ír az életéről. A regény hangneme tárgyilagos, egyszerű mondatokat, precíz megfogalmazásokat használ. Ahogy az egy német katonától elvárható. Nem bonyolódik hosszas leírásokba, nem esik túlzásba, röviden, tömören fogalmaz, és pontosan leírja, hogyan és miket hajtott végre, amíg a szegény fiúból Auschwitz ura lett. „Kötöttek a parancsok” — magyarázza Lang, és ezzel mossa kezeit. Ugyanazt mondja, amit a tárgyalások során Adolf Eichmann és a többi náci katona.

„Rudolf Lang történetében, a nevét kivéve, minden igaz. Élete is, pályafutása is. Az auschwitzi halálgyár létrejöttét történész módjára mutattam be: kőről kőre, dokumentumról dokumentumra állítottam össze a nürnbergi okmányok alapján” — mondta könyvéről Robert Merle. Rudolf Lang ugyanis valójában Rudolf Höss, és nem véletlen, hogy a regényben Rudolf Lang lett a neve, hiszen Rudolf Höss a háború utáni rejtőzködés közben a Franz Lang nevet használta.

Érdekvédelmi terület

A tavaly elhunyt Martin Amis brit regényíró Érdekvédelmi terület című regénye 2014-ben jelent meg. Magyarra egyelőre nem fordították le. A könyv az auschwitzi tábor vezetőjéről (a regényben Paul Doll) és feleségéről, családjáról szól, emellett pedig egy szerelmi háromszög is van benne. Ezt a történetet felhasználva, ám egy teljesen más irányba elvezetve írta és rendezte meg Jonathan Glazer 2023-ban az azonos című filmet Christian Friedel és Sandra Hüller főszereplésével. Ebben nincs szerelmi háromszög.

Ami viszont benne van, az maga a gonosz banalitása. A filmben semmit nem látunk az auschwitzi táborból, az egész történet a szomszédban, Rudolf Höss otthonában játszódik. Benn a házban, kinn a kertben, a közeli folyónál. A tábornak csak a falait látjuk, és halljuk az állandó sikolyokat, nyögéseket, lövéseket. Na, meg éjszaka a lángoló kéményeket.

Rudolf és Hedwig Höss szegény munkáscsaládból származtak, az 1940-es évekre viszont urak lettek. Nem véletlen, hogy a film egy pontján úgy dicsekszik Hedwig az anyukájának, hogy őt Auschwitz királynőjének is nevezik.

Miközben azt nézzük, hogy Hedwig Höss hogyan épített magának édenkertet egy megsemmisítőtábor szomszédságában, és látjuk, egyáltalán nem okozott neki gondot, hogy a férjétől kapott bunda zsebében már volt egy használt rúzs, lassan-lassan gombóc keletkezik a torkunkban, kő ereszkedik a mellkasunkra, és összerándul a gyomrunk.

Aztán végignézzük, ahogy a tervezőmérnökök egy állandó működésre képes kemence tervét vázolják fel Rudolf Hössnek, aki el sem tudna képzelni ennél nagyszerűbb találmányt, hiszen ezzel rendkívüli módon megnőne a hatékonyság. A nagy kapacitásra pedig hamarosan szükség lesz, hiszen megindul a magyarországi transzport, és minden korábbinál több embert kell minden korábbinál gyorsabban megsemmisíteni. Rudolf Höss egy autóalkatrész-gyárban csodálatos munkát tudott volna végezni, nyilvánvalóan felvirágoztatta volna a termelést. Ahogyan valójában Auschwitz kapacitását is sikeresen megnövelte.

A hétvégét a család a folyóparton tölti, úsznak, horgásznak, gondot csak az okoz, amikor az apa egy állkapocsdarabot talál a vízben, meg amikor az anyósa a látogatásból szinte elmenekül, mert nem tudja elviselni azt, ami a lánya számára mindennapos. Egyébként egy hétköznapi, boldog család életét élik, a nagy háztartás vezetését szolgák és kertészek segítik, nem csoda, hogy nem akarnak innen elköltözni.

A filmben igazából nem történik semmi, mégis ebben a semmiben van benne minden. Nem kell látnunk a lágerlakókat, nem kell látnunk a beesett arcokat, nem kell látnunk a kemencéket, a felhalmozott ruhákat, a kínokat, a gázt, azt már eleget láttuk más filmekben. Elegendő, hogy tudjuk, mi történik a fal másik oldalán. Mi most az elkövetőket látjuk a maguk hétköznapi valójában. Azt látjuk, hogy semmiben sem különböznek tőlünk, hogy ugyanolyan gondjaik vannak, mint nekünk, hogy annak örülnek, aminek mi, azon szomorkodnak, amin mi, és azzal is szembesülünk: nem biztos, hogy mi máshogy csináltuk volna.

Mert valójában mit is csináltak? Semmit. Nem gyűlölködtek, nem fröcsögtek, nem ütöttek, nem vertek. Csak elfogadták, hogy ez az életük. Ez a gonosz banalitása.

„A holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá.” (Heller Ágnes)

(A szerző a cikk megírása előtt a többi között elolvasta Robert Merle Mesterségem a halál, Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben, Edith Eva Eger A döntés, Eddy De Wind Auschwitz, végállomás, Anne Frank naplója, Kertész Imre Sorstalanság és Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című könyvét, valamint megnézte az Eichmann (2007), a Saul fia (2015), az Életvonat (1998), a Schindler listája (1993), Az élet szép (1997), A zongorista (2002), A napfény íze (1999), A felolvasó (2008), A csíkos pizsamás fiú (2008), a Sorstalanság (2005), a Becstelen brigantyk (2009), a Hannah Arendt (2012), A végső hadművelet (2018) és az Érdekvédelmi terület (2023) című filmeket.)