Molnár László festő 1952. április 12-én született Törökkanizsán. Tanulmányait szülőhelyén, Zentán, Újvidéken és Belgrádban végezte. 1979 óta foglalkozik festőművészettel. Folyamatosan képezi, fejleszti magát, több művésztelep rendszeres látogatója. Eddig 32 egyéni és mintegy 70 közös tárlata volt itthon és külföldön. Könyveket is illusztrál. Munkássága elismeréséül kiérdemelte Törökkanizsa képviselő-testületének díszoklevelét, illetve elnyerte Letenye város ezüst plakettjét és Hévíz díszoklevelét is.
— Édesanyám háztartásbeli, édesapám kereskedő volt. Anyám nagyon szeretett olvasni, a mese szeretetét tőle örököltem — a festmény pedig tulajdonképpen nem más, mint mese. Gyermekkoromban leginkább Vörösmarty verseit, Jókai regényeit, de sok vásári ponyvát is olvastam — szinte mindegy volt, hogy mit, csak betű legyen. Törökkanizsáról viszonylag gyorsan, 15 éves koromban elkerültem, amikor Zentára iratkoztam középiskolába. Zenta után Újvidéken, majd Belgrádban tanultam.
Amikor elkezdtem festeni, Törökkanizsán talán én voltam az egyedüli, és nem volt, aki segítsen, irányt mutasson. Magamra voltam utalva, nem igazán tudtam fejlődni. A szakámról különféle művészeti könyvekben, lexikonokban olvasgatva tudtam meg valamicskét. Az alapoktól kellett kezdenem. Amikor több szabad időm lett, művésztelepekre jártam, majd bekapcsolódtam a szabadkai Q csoport munkájába is, és évekig részt vettem benne.
A belgrádi és a magyarországi egyetemekről könyveket szereztem, és jegyzeteket készítettem belőlük magamnak. Az önszorgalomból szerzett tudás persze nem pótolhatta azt a felkészültséget, amit mások a művészeti egyetemeken szereztek, és persze papírom sincs róla.
* Mikor mutatkozott meg a tehetsége?
— Egy nagy bölcs azt mondta, hogy a festészethez bármikor hozzákezdhet az ember. A gyakorlat is azt mutatja, hogy az úttörők általában nem fejeznek be akadémiát — Van Gogh, Cézanne vagy Monet mégis korszakteremtők voltak a maguk idejében. Mégis úgy gondolom, hogy nagyon fontos az egyetemi művészeti képzettség. Nekem viszonylag későn, a harmincas éveimben jutott eszembe, hogy ezzel foglalkozzak. Olyan utat választottam, amely révén szavak nélkül is kapcsolatot lehet teremteni a közönséggel. A képek érzelmeket ébresztenek az emberben, ami lehet negatív is meg pozitív is, sőt közömbös is. Korunkban a vizualitás dömpingje áraszt el bennünket, ezért nem csoda, hogy az értékek közé sok értéktelenség is vegyül.
Gyermekkoromban még csak az iskolai rajzórán rajzolgattam, otthon viszont nem éreztem iránta különösebb késztetést. Egy érési folyamaton mentem át, és a festészet hiánypótló tevékenységként tett jó szolgálatot.
Az amatörizmus útkeresés
* Mit szeret festeni?
— Szó, ami szó, amit festeni szeretek, azt a közönség nem nagyon élvezi. Amit meg a közönség élvez, azt én nem szeretem. Sok kompromisszumot kell kötnöm, de valójában ez sem baj: a hangsúly a folyamatos munkán van. Az amatőr alkotó keresi az útját, és próbál reagálni a körülötte lévő világra. Az amatörizmus egyfajta szükséglet, vagy nevezhető akár menekvésnek is az adott kor társadalompolitikai vagy szociális szituációjából. Én legalábbis így élem meg. Az ember a tapasztalatai által sokkal több mindent ismer maga körül, és sokkal több mindenből válogathat egy alkotáshoz, akár művészetfilozófiai szempontból, akár a gyakorlatból, vagy az új találmányokból. Napjainkban szélesebb spektrumú a vizuális kultúra.
* Kik a példaképei?
— Nagyon a szívemhez nőtt Penovác Endre és Szajkó István művészete. Különösen az utóbbi, a hallatlanul kifinomult ízléssel és műgonddal készített pasztelljeivel. Ez az egyik kedvenc technikám.
* Kérem, beszéljen még az Ön által alkalmazott technikákról!
— A pasztellt, mint említettem, nagyon kedvelem, de nem minden témához alkalmas. Úgy érzem, vannak témák, amelyekhez az olaj jobban illik. Az akvarell lágyabb technika, és több idő kell hozzá. A klasszikus grafika, a nyomatok készítése távol áll tőlem. A struktúrákkal foglakozom, a foltok, a flekkek az érdekesek a képeimen, valamint azoknak a mozgása. Egy meghatározott struktúrában gondolkodom, és úgy próbálom kitölteni a teret, megszerkeszteni a mondanivalót és megoldani a felvetett problémát, ami valójában nem is lenne probléma, ha én nem csinálnék belőle azt. A színek és vonalak mozgása érdekel, a fény-árny játék, bizonyos szerkezetek, objektumok, és ahogyan a napfény megjelenik rajtuk. Azt mondanám, hogy kísérletező festő vagyok, szeretem a változatosságot.
A közönség általában jobban szereti a tájképet, mert azokon fel tudja ismerni az ábrázolt környezetet: a Tiszát, a csónakokat, a víztükröt. Ezek elkészítése egy festőnek nem nagy feladat, inkább kikapcsolódás, szórakozás. Engem más izgat. A magam módján műtermi festő vagyok, bár művésztelepekre is járok alkotni. A hazaiakon kívül (Zenta, Ómoravica, Topolya, Szabadka) magyarországi művésztelepeken is megfordultam már (a Balatontól kezdve Zalaegerszegen át Békéscsabáig, sőt Szolnokon is, ahová immár 8-9 éve járunk a lányommal, Beával), olykor pedig magánművésztelepek vendége is vagyok.
* Vannak olyan képei, amelyektől nem szívesen válik meg?
— Nagyon sok képemet eladtam vagy elajándékoztam, és már sajnálom, mert azokkal lenne teljes a gyűjteményem. Valahogy azonban újra kell hasznosítanom az anyagot, mert elég drága mulatság a festészet. Eladáskor például sokat számít az, hogy be van-e keretezve a kép, mert szerintem csak úgy nevezhető befejezettnek. Arra viszont anyagilag nincs módom, hogy minden képemet bekeretezzem. Ezért hát nehéz megszerveznem egy-egy kiállítást. Szeretem ugyanis, ha a képeim a kiállításon teljesek, tehát keretben vannak. Egy 30 festményből álló kiállítás — ami nem nagy — ma 60-80 ezer dinárba kerül. Szép számban voltak már közös és egyéni tárlataim is.
A hosszú évek munkájának gyümölcse 2004-ben érett be: bekerültem a vajdasági Ki kicsodába, aztán a Délvidéki Lexikon is festőként tart nyilván, illetve már gyűjtik az adatokat a szerbiai Művészeti Lexikon és Enciklopédiába is, melyben szintén szerepelni fogok. A 2011. évi Magyarkanizsai Írótábor megnyitójának kísérőrendezvényén egyéni tárlattal vettem részt. Hosszú ideig szerveztem a Szeged—Szabadka művésztelepet. A szegedi művészeti iskola tanárai és a vajdasági festők közötti együttműködés eredményeképp évekig állítottunk ki Szegeden, és barátokra leltem magyarországi művészekben. Egyszóval: a művészet révén megismerhetsz olyan embereket, akikkel szívesen töltöd együtt az időt és szívesen gondolkodsz velük együtt.
Már nincs olyan téma, amelyről kijelenteném, hogy szívesen megfesteném, vagy ha még nem tettem meg, akkor megtenném. A sorozatokban való gondolkodás lenne jó, de hektikus alkat vagyok, nem bírok sokáig egy helyben ülni, egyugyanazon dologgal foglalkozni — muszáj váltanom. Ha megfáradt a pasztell, akkor olajozok, hogyha az olaj nem megy, akkor a pasztellt, az akvarellt vagy a grafikát alkalmazom — nem bírom a kötöttséget ilyen tekintetben sem.
