Az infrastrukturális fejlesztések folyamatosak és egyre gyorsabbak, aminek köszönhetően urbánus megarégiók alakulnak ki a világ különböző pontjain. Sokatmondó adat, hogy ezek a régiók adják együttesen a globális GDP 80 százalékát. Terjedőben vannak ugyan a takarékos, modernnek tekinthető, környezetbarát megoldások is, de mégis az a helyzet, hogy környezetünkben a legnagyobb változásokat ezek generálják. Gazdasági dominanciájukat a piaci méretük kihasználásának, illetve a földrajzi elhelyezkedésükből és a magasan képzett munkavállalók növekvő koncentrációjából származó előnyöknek köszönhetik.

Az urbánus régiók fejlődése hosszú távon a gazdaságok egyik legfőbb érdeke. Amikor a közgazdászok vagy a politikusok világgazdasági erőkről beszélnek, általában nemzetállamokra utalnak, és többnyire GDP alapján rangsorolnak. Így például sokszor spekulálnak arról, hogy Kína átveszi az Egyesült Államoktól a világ legnagyobb gazdaságának a címét. A nemzeteken alapuló számolgatás azonban a mai tudásalapú, világvárosok körül kiépült gazdaságok idején már nem megfelelő. A nagyobb városok és az agglomerációjuk kombinációjából álló megarégiókról kellene beszélnünk. A valóság ma már többnyire átlépi a határokat. Amíg korábban a gazdasági erőterek városokban, városállamokban és nemzetállamokban rajzolódtak ki, addig ma óriástérségekben, megarégiókban mennek végbe a gazdasági folyamatok. Ez az éjszakai világűri felvételeken is jól látszik: a gazdasági régiók határai legszebben az éjszakai műholdképeken rajzolódnak ki. Az ilyen „ábrák” azt bizonyítják, hogy téves is lehet az a megközelítésünk, amikor a gazdasági folyamatokat országhatárokon belül szemléljük.

Az a helyzet, hogy a gazdasággal kapcsolatos döntéseket is sokszor a politikusok hozzák meg. A jövőben valószínűleg azok a politikusok lesznek majd sikeresek, akik képesek lesznek régióban gondolkodni, illetve az általuk képviselt térséget gazdaságilag is megfelelő módon tudják integrálni a megarégiók „vérkeringésébe”.

A fejlesztések, infrastrukturális beruházások eredményeként — elméletileg — minden gyorsabbá és olcsóbbá válik. Legalábbis általában ezt mondják. A kerülőutak, az új, korszerű útszakaszok, a metróvonalak kiépítése gyorsítja, egyszerűsíti a tömegközlekedést, az épületek szigetelése olcsóbbá teszi a fűtést vagy nyáron a hűtést. Bizonyos szempontból persze ezek az állítások megállják a helyüket. Ha egy egységnyi terület fűtéséről beszélünk, nyilván olcsóbb a jól szigetelt házat felfűteni. A Marchetti-állandónak vagy Marchetti-konstansnak hála viszont tudjuk, hogy az infrastrukturális fejlesztések után nem a városi közlekedés javul, hanem a város területe növekszik. Az épületek hőszigetelése pedig összességében általában nem azt eredményezi, hogy kevesebb energiát fogyasztunk, hanem nagyobb épületeket fűtűnk.

E megfigyelés a közgazdaságtanban is az alapfeltevések között szerepel. Az ember, mint racionális egyén, mindig a lehetőségeinek határán operál, azaz ha módjában áll, teljességében kihasználja az általa elérhető forrásokat. Ha az elérhető források bővülnek — akár a technológiai fejlődésnek hála —, azok felhasználását is fokozza. Ha a repülőgépek kevesebb üzemanyagot fogyasztanak egységnyi úton, az olcsóbbá és egyúttal vonzóbbá is teszi a repülést, így többen fognak repülni. Vagy — ehhez hasonlóan — amikor a kétszeresére bővítik a sávok számát az utakon, a megfigyelés szerint a forgalom is a kétszeresére nő.

A fejlődés tehát megállíthatatlannak tűnik, nincs értelme, nem is kell ellene ágálni, de azért ezek a tények egy kicsit arra is utalnak, hogy egy olyan bolygón, amelynek erőforrásai végesek, el kellene gondolkodni, vajon hol vannak a fejlődés határai.