* Arra kérem, hogy meséljen a bibliográfia iránti vonzalmáról.

— A bibliográfia viszonylag későn lépett be az életembe, akkor ugyanis már a Hungarológiai Intézetnek voltam a munkatársa. Az igazgatóm Szeli István volt, én pedig Bori Imre kutatóasszisztenseként tevékenykedtem. 1969-ben azt a munkafeladatot kaptam, hogy készítsem el a jugoszláviai magyar szellemi élet bibliográfiáját, és ez nemcsak a könyveket, hanem az újságokban megjelent folyóiratokat és tanulmányokat is felölelte. Meglehetősen összetettnek tűnt számomra ennek a feladatnak a megoldása, és elküldtek Budapestre Kemény G. Gábor kiváló bibliográfushoz, aki a Széchényi-könyvtár Tájékoztató Szolgálatát vezette, és több remek irodalomtörténeti kiadványt készített, valamint azokban az években jelent meg két dolgozata a szomszédos országok irodalmáról. Ez volt számomra a munka kiindulópontja, és elkészítettem az első összefoglalót a folyóiratokról, tanulmányokról. A könyvek adatait 1970-től kezdtem el feljegyezni a bibliográfiai füzetekbe, ehhez pedig óriási segítséget kaptam a neves irodalomtörténésztől, Péter Lászlótól, megtanított bizonyos fogásokra és tömörítési eljárásokra. Később megszakadt a sorozat készítésének a folyamata, mivel szerencsétlen politikai körülmények összejátszása miatt távoznom kellett az intézetből. Féléves munkanélküliség után az Újvidéki Rádióban külpolitikai szerkesztőként dolgoztam tizenhét évig, az utolsó öt esztendőben pedig a Tankönyvkiadó Intézet szerkesztőjeként tevékenykedtem. A Hungarológiai Intézetben töltöttem a legtöbb időt, tizennyolc évig voltam a munkatársa, és fontos állomása az életemnek az a nyolc év is, amelyet a bölcsészkaron töltöttem tanárként. Bibliográfia és tájékoztatást adtam elő a hallgatóknak, és nagyon kedves élményem az, hogy rendkívül tehetséges diákjaim voltak, öten le is doktoráltak, és akadtak, akik könyvtárigazgatók lettek. Sikerélmény, hogy adni tudtam valamit ezeknek az embereknek. A bibliográfiai munkámból adódóan volt lehetőségem követni a magyar irodalomtörténészek tevékenységét, így az ilyen jellegű írásaim ezekre az ismeretekre alapozódtak. Az elején sajtótörténettel, majd kapcsolattörténeti jelenségekkel foglalkoztam. A III. fokozatot Belgrádban végeztem összehasonlító irodalomból, a témám pedig Csuka Zoltán hozzájárulása a délszláv magyar irodalmi kapcsolatokhoz volt. Később foglalkoztam Adynak a vajdasági irodalomra tett hatásával, József Attilával, és már a rádióban dolgoztam, amikor kaptam egy felkérést, hogy tanulmányozzam Herceg János munkásságát. Tüzetesen átnéztem a Magyar Szó éves újsággyűjteményeit, és eddig megszerkesztettem három vaskos kiadványt, mely a Tankönyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg, és Herceg János irodalomról szóló tanulmányait, kritikáit tartalmazza. Herceg munkásságának az utolsó évtizedével még tartozom, de remélem, hamarosan be tudom fejezni a sorozat negyedik részét is. Szívesen foglalkoztam a jugoszláviai magyar írók életrajzával, ezért a ’70-es években a Matica Srpska megkért, hogy készítsem el a Jugoszláv Irodalmi Lexikonba a magyar írók címjegyzékét, és írjam meg az életrajzukat. Ez két alkalommal is megjelent, B. Szabó György, Szeli István és Bosnyák István után pedig én lettem a lexikon magyar szerkesztője, s mindmáig ellátom ezt a feladatot. Amikor az ország széthullott, a P betűnél megállt a sorozat, és azóta csak kéziratos formában jelenik meg, de az utolsó betűig ki fog jönni a nyomdából a lexikon anyaga. A Matica Srpskában más feladatom is volt, hiszen a szerb—magyar kapcsolattörténeti bibliográfiának a szerkesztőségében is tevékenykedtem, valamint a müncheni Délkelet-európai Intézet könyvsorozatának a vajdasági fejezetét is én állítottam össze, mely az 1945 és 1975 közötti időszakot öleli fel.

A szerző felvételei

* Hogyan kezdett el helytörténettel foglalkozni?

— Amikor kilenc-tíz évvel ezelőtt nyugdíjas lettem, hazajöttünk Topolyára, de valójában háromlakiak vagyunk, hiszen Újvidék, Topolya és Budapest között ingázik a család. Kiváló barátom, Szabó József említette, hogy szervezik a helytörténeti társaságot, álljak közéjük. Fontos szempont volt, hogy a névadó ükapám az 1800-as években a 48—49-es forradalom utolsó győztes csatája emlékművének állításakor Kishegyesen a kiváló helytörténésszel, Dudás Gyulával szerepelt a szoborállító bizottságban. Úgy gondoltam, hogy nekem is illik részt vennem a helytörténeti témájú megmozdulásokban, és folytatom az ükapám munkáját. Később sorra vettem, hogy egykoron kik tettek sokat a hely kulturális és művelődési életéért, akikre büszkék lehetünk. Ekkor került előtérbe az 1790-es évek végéről egy Cervus Ádám nevű plébános, aki előbb a jezsuitáknál, majd a bencéseknél volt szerzetes, később pedig világi papként került Topolyára. Ő a nagyváradi papneveldének volt a filozófiatanára, és elgondolkodtam, hogy a kis, parlagi Topolyán vajon mihez tudott kezdeni egy akadémiai szinten oktató filozófiatanár. Egy rendkívül szerény ember volt, és a topolyaiak köztudatában az él, hogy a kálváriát egy világi pap kezdeményezte, de ez nem így van, hiszen Cervus Ádám építtette fel az utolsó barokk kálváriát, mely Topolyának egy meghatározó eleme. Több szálon is kötődök a szülővárosomhoz, de elsősorban az első könyvtárak által, melyeket kisdiákként használtam. Gyönyörű volt a mai Juhász Erzsébet Könyvtár elődje, a Városi Könyvtár, örömmel gondolok rá vissza.

* Úgy látom, kiolthatatlan önben a kutatási vágy. El lehet fáradni?

— Nem, de az az érdekes, hogy bizonyos évek elteltével két tényt össze lehet ugrasztani. Mondok erre egy példát: A szomszéd házban lakott Faragó József, aki az I. világháborúban volt katona, és miután leszerelt, kiküldette magát a magyar állammal Helsinkibe, hogy ott elvégezze a finnugor nyelvészeti szakot. Egy finn feleséggel tért haza, és a tudományos akadémia könyvtárosaként dolgozott, valamint a mai Corvinus Egyetem elődjének a finn nyelvészeti tanára volt. A ’30-as években, amikor 100 éves volt a Kalevala, magyar nyelven, díszkiadásban, másodjára jelent meg Vikár Bélának a fordítása, és ezt Faragó rendezte sajtó alá. Amikor ezzel foglalkozott, hazalátogatott, és több szabadkai, illetve újvidéki lapnak adott interjújában elmondta, hogy az egyik célja az, hogy elősegítse a Kalevala szerb nyelvre való fordítását, mely neki köszönhetően sikeresen meg is született. Finn nyelvből egyébként regényeket is fordított. Szeretnék beszélni róla, és neki szentelni egy kiállítást, hiszen rendkívül sokat tett a magyar kultúra fennmaradásáért. Később visszament Helsinkibe, és néha hazalátogatott. A szüleim ismerték őt, én azonban sajnos sohasem találkoztam vele személyesen, folyton elkerültük egymást. Az a szép, hogy az ember életében ilyen dolgok vannak, csak emlékezni kell rájuk, és összekapcsolni őket.